Az I Saw the TV Glow David Cronenberg Videodrome-jának nyomdokaiba lép, ám főszereplői egészen másképp viszonyulnak a televízió terrorjához.
Meglepő élmény 2024-ben olyan koncepcióval találkozni, amelyben a tévé A 80-as, 90-es évek szellemiségét idézve, némileg démonizálva reprezentálódik. Az A24 stúdió gondozásában megjelent I Saw the TV Glow Jane Schoenbrun második nagyjátékfilmje, és bár az alkotás műfajilag nehezen besorolható, egyértelmű előképe David Cronenberg Videodrome-ja és Hideo Nakata A kör című filmje.
Schoenbrun filmje a 90-es években játszódik, amikor is egy fiktív, Pink Opaque című tévésorozat kezdi el hatalmába keríteni tizenéves főhőseinket; a vasszigorral nevelt, magának való Owent (Justice Smith) és a különcködő, gót lányt, Maddyt (Brigette Lundy-Paine). A Disney Channel- és Nickelodeon-féle élőszereplős tinisorozatokra hajazó Pink Opaque bár megmosolyogtató, és az alkotók odafigyelésének köszönhetően tökéletesen modellezi le a 90-es évek stílusvilágát, annyiban mégis furcsa, hogy meglepően rémisztő szörnyek bukkannak fel benne és az atmoszférája is hátborzongató.
Owen és Maddy egyrészt saját magányuk és kirekesztettségük feledtetéseként függnek rá a sorozatra, másrészt pedig hatalmas és fájdalmas űrt töltenek be vele: a szüleik hiányát. A két gyerek életében nincsenek jelen a szülők; Owen édesanyja meghalt, apja pedig csupán némán, szigorú tekintettel látható egy-egy alkalommal, de sosem fedi fel teljesen a kamera – az operatőr olyan szögekből és olyan árnyékos terekben fényképezi, hogy az apa idegen és absztrakt maradjon. Maddy pedig csak annyit mond, hogy anyja és mostohaapja egy percet sem foglalkoznak vele
– nem is jelennek meg az I Saw the TV Glow-ban.
„A Pink Opaque-et néha valóságosabbnak érzem az életnél” – hangzik el Maddy szájából, és ekkor még nem sejti, hogy ez az érzés milyen rémisztően hatalmasodik majd el rajta és Owenen. Maddy szépen lassan paranoiddá válik és azt kezdi el bizonygatni, hogy ő a sorozat egyik szereplője és gonosz földöntúli erők üldözik. Bár Owen nem hisz neki, az ő életében is felbukkannak bizonyos motívumok a sorozatból, és egyre inkább elmosódik a határ a Pink Opaque fiktív világa és a film valósága között. Ezt az elmosódást pedig a formanyelv is erősíti: Owent időnként a sorozatéhoz hasonló 4:3-as képarányban, és a régi TV-kre jellemző szellemképes minőségben látjuk.
Felmerülhet a kérdés, hogy lehet-e bármiféle aktualitása még a tévékultúráról filmet csinálni akkor, amikor az internet már évtizedekkel ezelőtt lelökte a televíziót a uralkodó médiumok trónjáról, és épp úgy szövi át életünk minden részét, mint Schoenbrun filmjében a Pink Opaque. Cronenberg 83-as Videodrome-ja bár egy snuff videókra vadászó TV-s szerkesztőről szól, mai szemmel olyan, mintha inkább a korunkban elburjánzó darkweb működését vetítené előre; sok jelenetben ráismerhetünk a kortárs internetes kultúrára. Schoenbrun témaválasztásával nem „jövendölni” szeretne, hanem épp a múltba vágyik vissza. De tartogat-e több gondolatiságot filmje egy kellemes hátborzongató, nosztalgiára építő Stranger Things-iterációnál? Állít-e bármit a televízió szimulákrumáról, amit a Videodrome vagy A kör ne tett volna meg 20-30 évvel ezelőtt?
Az említett filmekben a TV mindig tranzitzóna, hidat teremt különböző valóságok között.
A Videodrome és A kör megfordítja azt az általános felfogást, hogy a televízióval mi, nézők ronthatunk be mások életébe, és a televízió (vagy amit sugároz) kezd el betolakodni a mi világunkba. Míg Samara kimászik a tévéképernyőből a kultikus horrorfilmben, a Videodrome-ban maga a tévéképernyő mozdul meg és hatol be fizikai valóságunkba. A közismert jelenetben Max (James Woods) csókolgatni kezdi a televíziójából kitüremkedő hatalmas női ajkakat. Az I Saw the TV Glow-ban is van egy hasonló jelenet, ám ott Owen akar hisztérikusan a TV túlvilágára átjutni, sikertelenül.
Maxet csak pillanatnyilag tudja az ínycsiklandó szimuláció elragadni, mikor rájön, hogy a tévéadás hallucinációkat okoz neki, és hogy már képtelen megállapítani, mi valós és mi nem, megrémül és megpróbálja megtörni az átkot. A kör szereplői is a tévé átka elől menekülnek, Schoenbrun karakterei épp ezt a fiktív lidérces illúziót vágyják. Számukra a valóság rémisztőbb: a szülők (főként az apák) hiánya és saját elveszettségük a valódi horror.
A Videodrome-ban egy bizonyos tévéprogrammal gátlástalan üzletemberek képesek tumort növeszteni a nézők agyában és ezáltal átvenni a hatalmat elméjük felett. Cronenberg túlzó, ám rettentő szórakoztató allegóriája a kommerciális média és a szórakoztatóipar tömegek gondolkodását befolyásoló hatalmáról a 80-as évek technológiai pesszimizmusát tükrözi, megelőlegezve a 90-es évek j-horror boomját (japán technohorrorok), melyekben elszabaduló robotok (Terminátor) helyett hétköznapi elektronikus eszközök válnak félelmetessé.
Az I Saw the TV Glow-ban már nem lelhető fel ez a technofóbia.
A szereplőket nem terrorizálja a TV, a horror magánéleti konfliktusaikból, szorongásaikból fakad. A Pink Opaque-ban látott rémisztő jeleneteket a film végén Owen újranézi, és megdöbbenve konstatálja, hogy felnőtt fejjel nem lát benne többet egy bugyuta, ártalmatlan sorozatnál. A sorozat képi világa, szereplői is teljesen máshogy néznek ki, mint a film elején. A Pink Opaque-ot a néző Owenék percepcióján keresztül fogadja be, az ő szubjektív élményükként. A horror nem a TV-ből származik, hanem az ő pszichéjükben lakozik.
A Videodrome-ban a tévét Cronenberg valamiféle erogén zónaként reprezentálja, ami tapintásra invitál, és közben megostromolja a tudatot és a testet. Mint a legtöbb Cronenberg-vízióban, ebben is fontos a biológiai átváltozás, ami óhatatlanul együttjár a tudat leuralásával. A körben a TV fizikailag hatol be a nappalinkba, és megidézi azt a spirituális gyanakvást, amivel az emberiség mindig is az új technológiák megjelenését fogadta. Az I Saw the TV Glow-ban a TV másvilágokra ablakot nyitó jellege nem kap plusz esztétikai, vagy ideológiai réteget, Owen és Maddy számára ez pont elég. Ők a Videodrome TV-tumorjainak gyermekei, akik nem technofóbiával fordulnak a szerkezethez, hanem épp attól várják a megváltást saját nyomorúságos életükből.
