Molly Manning Walker Cannes-ban Un Certain Regard-díjat nyert elsőfilmje, a Hogyan szexeljünk szülői felügyelettől megszabadult főhősei Krétára utaznak, hogy súlyos felismeréseket kapjanak barátságról, szerelemről vagy ezeknek a hiányáról.
Tara (Mia McKenna-Bruce), Em (Enva Lewis) és Skye (Lara Peake) nem bonyolítják túl a dolgot: nem terveznek mást, mint inni, bulizni és fiúzni. Emellett van egy küldetésük: Tara még szűz, és az első közös nyaralás tökéletes alkalomnak tűnik lefeküdni valakivel. „Nem halhatok meg szűzen!” – kiáltja készülődés közben a hotelszobában, és mintegy válaszul a határozott célkitűzésre, már villan is fel a film címe neon betűkkel, majd belevetik magukat az éjszakába. Az első mintegy huszonöt perc barátságuk dinamikájába nyújt bepillantást, valamint a felhőtlen, vad és illuminált szórakozásba, amelybe szabadságuk mámorában kezdenek. Megismerkednek a szomszéd apartmanban lakó Badgerrel (Shaun Thomas), Paddyvel (Samuel Bottomley) és Paige-dzsel (Laura Ambler), akikkel sorsuk a következő néhány napra összefonódik.
Az egymást érő partik és részeg pillanatok a nézőben is felidézhetik élete első féktelen bulizásait, amikor még az ember tényleg teljesen el tudja engedni magát, nem törődve következményekkel. Az artikulálatlan karaoke-éneklés, az utcán imbolygó sültkrumpli-evés, az ittas szeretetkitörések, a mértéktelen felesezés és az örökké dübörgő zene elragadóan élénk életképekké állnak össze. Ugyanakkor, habár szórakozni nem bűn, mégis van abban valami vészjósló, ahogy a még nem is nagykorú lányok teljesen szándékosan mennyire lerészegednek –
mintha csak menekülnének valami elől.
És valóban, a kezdeti eufória után sajnos újra teret nyer a szorongató valóság. A szórakozás felszíne alatt tovább működnek a tizenévesek életét szokásosan átszövő és alakító nyomások és kényszerek. Barátnői úgy keresik az egyéjszakás kalandokat, mintha kötelező lenne, és egy percre sem hagyják nyugodni Tarát, hogy végre ő is szabaduljon meg kínosnak elkönyvelt szüzességétől. Ez rányomja a bélyegét a másik társasággal való dinamikára is; Tara és Badger szimpatizálnak egymással, ami Skye elképzeléseibe nem illeszkedik, és a jó szándék álcája mögött féltékenységtől motivált játszmákba kezd. Tara nem meri elrontani „életük legjobb nyaralását”, így bármilyen rossz érzését kénytelen elnyomni, megjátszva, hogy remekül szórakozik. A körülötte zajló vulgáris, kicsapongó bulikultúra elidegeníti, sokszor hiába próbálja megtalálni a helyét benne. Lassan megérkeznek a vizsgaeredmények, amelyek lehet, hogy az ő életútját örökre eltérítik barátnőiétől. A romantikus elképzelésektől terhelt első együttlét pedig tényleg megtörténik, de reményeitől gyökeresen eltérő módon, talán sosem begyógyuló sebeket ejtve.
Megannyi történet feldolgozta már a kétségbeesetten valahova tartozni akarás nyomasztó fiatalkori élményét, de a Hogyan szexeljünk üdítő és hatásos elbeszélésmódjával ennek a témának kitűnő feldolgozását nyújtja. Ennek egyik oka a slice-of-life jellegű narratíva és a realista, érzéki bemutatása a szórakozóhelyek villódzó dübörgésének, a másnapos délelőttök álmos csendjének, a bulizni indulás harsány izgatottságának. Szinte a szereplőkkel érezzük a medence vizének hűvösét, a félig elázott cigaretta kaparó füstjét, a gumimatrac műanyagillatát, az olcsó röviditalok maró ízét, a legördülő könnycsepp nedvességét. Ezzel az érzékiséggel összefügg a másik ok, az intim személyesség. A film nagy részében teljesen Tara szemszögébe helyezkedünk, amit sokszor egészen sokáig kitartott arcközelijei hangsúlyoznak, valamint a filmesztétikai hatások, amelyek az ő érzékelését tükrözik.
Ennek a szemszögnek a személyességét egy ponton elhagyja a Hogyan szexeljünk, mikor a társaság egy buli másnap reggelén arra eszmél, hogy nem tudják, hol van Tara.
A feszültség a nyilvánvalóan nyugtalanító helyzeten túl az eddig szorosan követett főszereplő tényleges hiányából is táplálkozik: akár a szereplők számára, eltűnése a néző számára is ugyanolyan váratlan és értelmezhetetlen. Majd ugyanennyire hirtelen térünk vissza Tarához, az előző este megszakadt fonalát felvéve. Az eddig lineárisan elbeszélt történet e két jelenetének időrendi felcserélése kizökkentő, ugyanakkor a hatás szempontjából vitathatatlanul jól működik. Aggodalmas nézői sejtéseink beigazolódnak: Tara Paddyvel köt ki a parton, akivel lefekszenek egymással, szinte percre pontosan a film felénél.
Azonban a tengerparti szeretkezés romantikus toposzát fájdalmasan megcsúfolja az, ami valójában történik.
Személyes határain a fiú sorra gázol át, és csak félig elhangzott kérdésére sem szívből mond igent. Az élmény utáni csalódás, üresség és kiszolgáltatottság-érzés elől a buliba menekül vissza, amely jelenet a film csúcspontja abból a szempontból, hogy a filmnyelv hogyan segíti a szereplővel való azonosulást, hogyan tükröződik Tara lelkiállapota és emiatt fizikai érzékelése a képi és hanghatásokon. A felszabadult emberkáoszban közelről követi őt a kamera: lélekben messze jár, eltompul körülötte a zene és zavaróan villognak a fények, tökéletesen visszaadva a zaklatott magányt, ami bántó ellentétben áll a körülötte táncoló tömeggel. Megmentője Fi, egy gondoskodó ismeretlen lány, aki behívja társaságába és odafigyel rá. Habár ezzel a történtek nem válnak meg nem történtté, a közösség biztonságot és némi felszabadulást nyújt számára a trauma után.
Az idegen társaság kedvessége éles kontrasztot alkot saját barátai hozzáállásával, akik valójában kevéssé foglalkoznak vele. Nem elég, hogy Tara egyedül maradt ebben a helyzetben, de később sem tud megnyílni előttük, jelenlétük nem nyújt valódi támaszt, nem veszik figyelembe határait.
McKenna-Bruce lenyűgöző munkát végez Tara szerepében, ami az előbb tárgyalt jelenetben különösen feltűnő. Amilyen közelről, amilyen hosszasan követi a kamera minden arcrezdülését, veszélyesen könnyű lenne túljátszani a szerepet, de egyszerűen nincs benne hiba. A Hogyan szexeljünk középpontjában valódi törést jelent a ráerőltetett aktus: előtte egy életvidám, hangos, kissé túlpörgött tizenéves lány, utána pedig visszavonhatatlanul vele maradt a kényelmetlenség, az elhagyatottság, a szorongás, amit megjátszott jókedvvel próbál palástolni, csak hogy a többieknek ne legyen kellemetlen.
A barátai számára talán meggyőző a színjáték, de a nézőt nem tudja „átverni”, aki nyilvánvalóan jobban törődik vele, mint körülötte bárki.
A többi karakter megformálása is kitűnő, gesztusaik, szóhasználatuk, tetteik pontosan árulkodnak jellemükről. Skye igazi „pick me girl”, a fiúk figyelméért él, barátnőinek szóló bántó megjegyzéseit elvileg viccként adja elő, de igazából komolyan gondolja. Em lelkiismeretes, ambiciózus és a legkevésbé problémás a társaságban; habár elvonja a figyelmét a buli és Paige, de ő Tara legvalódibb szövetségese. Badger alapvetően gondoskodó, lehetne jó fiú, ám túlságosan Paddy árnyékában él, folyton miatta és helyette mentegetőzik, és például film végi hálószobai jelenetnél is engedelmesen kimegy, miközben látja, hogy egyáltalán nincs rendben a szituáció. Paddy pedig az, aki csak egy bulis, laza srácként tűnik fel, de mindenkit gátlástalanul belemanipulál helyzetekbe és letol magáról minden felelősséget. Mindezek fényében súlyos hiányosság viszont, hogy Paige teljesen a háttérbe szorul, Emmel való románcán kívül semmit nem tudunk meg róla, és igencsak rosszul veszi ki magát, hogy egy nőközpontú filmben éppen a leszbikus nő szorul ki a narratívából.
Összességében viszont nagyon fontos ennek a filmnek a létezése. Nem azért, mert újdonság szexuális erőszakról beszélni áldozati vagy elkövetői szemszögből. Az (általában) férfi mentegetőzést társadalomként halljuk eleget, nincs szükség több ilyet kihangosítani; de a lány nézőpontját, aki technikailag nem mondott nemet, túlságosan keveset. A film arra hívja fel a figyelmet, hogy az a beleegyezés, ami nyomás alatt történik, nem beleegyezés. És itt nem csak a helyzet nyomásáról van szó, mikor az ember felett ott támaszkodik egy fiú, és már nagyon szeretne a lényegre térni. A nyomást a szexualitás nyugati kultúrájának egésze diktálja: hogy egy bizonyos kor felett ciki a szüzesség, a szórakozás nem szórakozás szexuális kalandok nélkül, és ha lehetőség nyílik szexelni, akkor muszáj megragadni, hacsak nem vagy prűd.
A Hogyan szexeljünk címében is erre a létező elvárásrendszerre utal, ami lényegesen több kárt okoz, mint amennyit bárkinek is segít.
Tara is a rendszer károsultja, és a film az ő nézőpontján keresztül láttatja a zavartságot, szomorúságot, csalódást, undort, szégyent, ami azzal jár, hogy megtörtént, amit elvileg akart, de rá kellett jönnie, hogy egyáltalán nem ezt akarta valójában. Ráadásul ami a legsúlyosabb az egészben, hogy Tara ugyan először nem mondott nemet, de másodszor ha akart volna, sem tudott volna, ugyanis nem volt ébren. A hálószobai jelenetben Paddy sorban gázolt át minden határon, és egy pillanatra, egy kérdés erejéig sem bizonyosodott meg róla, hogy rendben van-e, hogy egyáltalán ott van az ágyban. Ezzel megjeleníti annak a veszélyét, hogy mi lesz, ha a fél-erőszakot elnézzük: legközelebb lehet, hogy annak sem érzi majd szükségét, hogy a felére visszafogja magát.
Ezekre a traumákra nincs gyógyszer vagy kiengesztelés, a bosszú pedig értelmetlen, ennek megfelelően a film vége egyik megoldást sem alkalmazza. Minden megy tovább, ahogy eddig; a repülőt el kell érni, otthon folytatni kell az életet. De ha van, aki megfogja a kezed, a megértés és támogatás már egy lépés a gyógyulás felé. Ezzel a Hogyan szexeljünk tartózkodik a tanító, moralizáló hangvételtől, csak láttat és együtt érez; és Tarának pontosan erre van szüksége, mint mindenkinek, aki benne magára ismer.
A Hogyan szexeljünk április 4-től látható a mozikban, kísérőfilmje Buda Anna Flóra Arany Pálma-díjas animációs filmje, a 27
