2019 egyik ígérete volt a képregényfilmes fronton, hogy a korábbi „próbálkozások” után elhozza az igazi Hellboyt a mozivásznakra. Sötétebbre színezték a hangulatot, telerakták vérrel, belsőségekkel, még több humorral és káromkodással, hiszen attól döglik a nép. Az eredményről röviden: kurvára nem érte meg.
A képregényfilmek rajongói régóta áhítoznak már egyes figurák R-besorolású filmes adaptációiért. Kéréseik sokáig nem jutottak el a stúdiókig, hiszen azok féltek az elidegenített nézőktől és az ezzel járó dollármilliós veszteségektől. A képregény- és azon belül a szuperhősfilmes piac azonban jelenleg a fénykorát éli, így a nagy multik bátran érezhetik, hogy kegyet gyakorolhatnak a rétegeltebb közönségeknek. A műfaj felívelésének hajnalán már érkeztek Penge- és A megtorló-filmek, de azok az alacsonyabb költségvetés miatt nem kockáztattak akkorát. Az igazi fordulatot a Deadpool hozta el, mely könnyed hangulattal és szüntelen poénkodással becsábította az egyszeri moziba járót is. Ryan Reynoldsék bebizonyították, hogy a magas besorolás nemcsak autentikusabbá tehet egy filmet, de nem gátolja meg a sikert sem.
Amikor Hollywood felfedezi, hogy egy recept működik, ott rápróbál még párszor, remélve, hogy nem volt véletlen az első alkalom. A Logan – Farkassal újabb nagyszerű példa érkezett el, mert képes volt megadni azt a tétet, feszültséget és komor hangulatot, amit korábban nem várhattunk el egy X-Men-filmtől. A közönség pedig látta, hogy ez jó. Egyből követelték, hogy a Venom is érkezzen magas korhatárral – a Sony azonban nem volt elég bátor. Kritikánkban ezt szóvá is tettük, én azonban már akkor sem éreztem jogosnak a kifogást.
Nem kell minden filmnek durvulnia… el is érkeztünk a legújabb Hellboy-adaptációhoz.
Éveken keresztül tartott az a huzavona, ami a Universalnál ment. Guillermo Del Toro a 2004-es Pokolfajzat és a – következetes magyar címmel rendelkező – Hellboy 2. – Az aranyhadsereg után trilógiává szándékozta bővíteni sorozatát, de nem kapta meg rá a kellő anyagi fedezetet. A stúdió nem hitt a Hellboy-széria sikerében, a jogok pedig évek múlva a Lionsgate kezében landoltak. Ördögük volt, tudták is, mit kezdjenek vele, de az eredmények azt mutatják, képtelenek voltak biztos kézzel hozzányúlni egy ilyen izgalmas lehetőséghez.
Mike Mignola képregénye ugyanis elborult, és a készítők ígérete az volt, hogy az eredeti panelek stílusa köszön majd vissza. Azt azonban nem tudom, hogy képzelték a Lionsgate-nél, hogy bármi is überelheti a már-már kényszeresen részletmániás, díszletfetisiszta vizuális nagyágyú, Guillermo Del Toro munkáit. A barlangot is jegyző Neil Marshall kezéből kifordul az ecset, ezért pemzlit ragad, és vastag kontúrokkal rajzolja meg mind figuráit, mind a koncepciót.
A PG-13-as (tehát 12-14 éves kor alatt nem ajánlott) besorolás teljességgel működött az eredeti Pokolfajzat esetében. Del Toro a horror műfajából érkezett, így tudta, mivel lehet megbolondítani kicsit az egyszerűbb fantasy-kalandfilmes világot. Nem egy jelenet volt rémisztő, többen haltak meg gusztustalan módon, mégsem ülte meg a néző gyomrát.
A 2019-es újracsomagolt verzió azonban nem emberi fogyasztásra készült.
Marshallék összetévesztették a hangulatot a szüntelen darabolással. Szemeket szúrnak ki, állkapcsokat rántanak le, embereket tépnek ketté olyan irányokból, melyet ritkán látni. Maximálisan megdolgoznak a 18-as karikáért, de a nézők szeretetéért képtelenek. A brutalitás ekkora dózisa már elidegenítő és fárasztó – pont ellenkező hatást értek el vele, mint amire számítottak. Ezen pedig az sem segít, hogy a rajongók valószínűleg nem egy CGI-ben tobzódó vérgőzfürdőt vártak az új adaptációtól. Ha már hentelés, akkor lássuk azokat a kézzel fogható testrészeket és torzókat. A legtöbb szörny, akciójelenet és vérengzés számítógépes effektekkel terhelt, és némelyik botrányosan működésképtelen. Pedig volt itt művészi koncepció a látvány terén, de valószínűleg képtelenek voltak azt a pénzmennyiséget beleölni, amivel időtállóvá (vagy legalább pár évig még vállalhatóvá) varázsolhatták volna a vizualitást.
Ami pedig a maszkokat illeti: Hellboy (David Harbour) karakterét nem egyesekből és nullákból fűzték össze. Klasszikus smink- és maszkmesterek munkáját dicsérhetnénk, ha nem úgy nézne ki a főhősünk, mintha a baltával faragott arcú vörös elefántember lenne. Azt hihetnénk, hogy 2019-ben nem múlják alul egy tizenöt éves film sminktechnikáit, de tévedtünk már máskor is.
Keressünk rá Mike Mignola eredeti képregénykockáira, és láthatjuk, Hellboy nem így néz ki.
Nagy kár, mert David Harbour személyében sikerült egy remek színészt találni a szerepre. Nincs egyszerű dolga, mert nemcsak a tökéletes választásnak bizonyuló Ron Perlmant kell pótolnia, hanem olyan szövegkönyvet kell felböfögnie, ami kritikán aluli. A kellemes dekoltázzsal rendelkező bosszúszomjas Vérkirálynő (Milla Jovovich) visszatérésének története már első pillanattól zavarba ejtő. Sietnek a jelenetekkel, elkapkodják vagy elviccelik a komoly pillanatokat, a dramaturgia pedig széttart. Irreleváns mellékfigurák bukkannak fel és tűnnek el. Legtöbbször csak azért jelennek meg, hogy expozíciót hányjanak hősünkre, aki vagy bambán néz maga elé vagy lezúz egy trollt – kb. csak ehhez ért. Szerencsére Hellboy még mindig a legérdekesebb a sztoriban, annak ellenére, hogy egy igazi (kén)kőbunkóra silányították a karakterét. Kisebbségi komplexusát és frusztrációit viszont jól átadták, de már nem menő, csak szócsöve pár könnyű beszólásnak.
https://youtu.be/rDbdvwlm8yA
Itt az ideje elfelejteni, hogy a 18-as karika a megoldás a tökösebb, jobb filmekre. Neil Marshall alkotása görcsösen akar különbözni Del Toróétól, de ezt csak az öncélú öldöklésben és a gagyi viccelődésben tudja kifejezni. A Hellboy egy igazán kellemetlen filmélmény, mely után meg kell nézni a korábbi Pokolfajzatokat, hogy kimossuk a szánkból a mocskos ízt.
