Guy Nattiv Golda című filmje egyszerre próbálja kívülről és belülről felfejteni Golda Meir személyét Izrael legvészterhesebb napjaiban. Sikertelenül.
1973. október 6-án Szíria és Egyiptom egységesen, a jom kippuri hosszúhétvége kezdetén támadta meg Izraelt. A zsidó államot derült égből villámcsapásként érte az összehangolt, erőteljes és – a prekoncepciókkal ellentétes módon – hadászati szempontból rendkívül okos támadás. A világ leginkább résen lévő hírszerzése nem tudott róla, a mozgósítás későn indult. Ki a hibás? Hogyan dolgozza fel Izrael első embere, hogy országát nem is egy, de mindjárt kettő mindenre elszánt hadsereg akarja leradírozni a térképről?
A Golda című film Izrael első női miniszterelnökének képét kívánja tisztára mosni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A jom kippuri háború legválságosabb napjait feldolgozó film ráadásul szomorú aktualitást kapott a pontosan 50 évvel későbbi izraeli-gázai konfliktus által.
Az 1973-as háborút végül Izrael nyerte meg mindkét fronton, de a pár évvel korábbi hatnapos háború utáni eufória elmaradt. Izrael talán nem pürrhoszi, de óriási veszteségekkel teli győzelmet aratott, ami nem jöhetett volna létre amerikai segítség nélkül – Henry Kissinger amerikai külügyminiszter szerepét a film sem vitatja. Ha párhuzamot keresünk a jelennel, az előzményekkel kell kezdenünk. Izrael győzelmi mámorban ég 1967 után: egy nem területbitorló háborúban megnégyszerezte kiterjedését, az állam határain belülre került a teljes Sinai-félsziget, a Golán-fennsík és többek között Kelet-Jeruzsálem is. Hogy mit is jelentett a Sinai-félsziget Izraelnek, az 1968-as Sinai Commando című amerikai-izraeli-kelet német film szolgál viszonyítási pontként: a hős, mikor megpillantja a területen található Sarm es-sejk látképét, annyit mond: „Olyan szép, de olyan nehéz megtartani”.
Izrael már nem csupán a megmaradásért küzdött, a Közel-Kelet egyetlen kapitalista államaként kötelességének érezte az államvezetés, hogy katonai erővel terjessze a „civilizációt”. (A túlzó szóhasználat nem véletlen, még ha morálisan megkérdőjelezhető is, de fontos, hogy tisztán lássuk a hetvenes évek viszonyait.) Az elbizakodott, önhitt, misztikus biztonságérzetbe süppedő (sőt egyenesen gőgös) Izraelt végül egy kétfrontos meglepetéstámadás józanította ki. De meddig? Az idei október 7-i rakétatámadás és áttörés tanúsítja:
a jom kippuri háborút nemcsak feldolgozni nem sikerült, de visszatért a gyilkos kényelem és gőg.
2023. október 7-én a Gázai övezetből rakéták ezreit lőtték ki a Vaskupolával felszerelt, valójában mégis felkészületlen Izraelre. Az azóta tartó háború (a katonai intervenció csupán idő kérdése, Izrael újra bevonul Gázába) nemcsak a kezdete miatt hasonló az 50 évvel ezelőtti háborúhoz. Meir nem egyezik bele a tűzszünetbe, végérvényesen meg akarja erősíteni országát a térségben. Ezért Anwar Sadatt egyiptomi elnököt arra kényszeríti, ismerje el Izraelt. A film fináléjának hátborzongató jelenete az archív felvétel, ahogy Meir és Sadatt nevetnek egymás mellett ülve mindössze öt évvel a háború után. Ahogy 1973-ban nem a támadás visszaverése, hanem az ország elismerésének érvényesítése volt a fő cél, most a terrorral való végleges leszámolás. A zsidó állam vezetése mindkét esetben a gyökerénél kívánja megragadni a problémát, de milyen áron? Meddig mehet el Izrael Gáza bombázása során? Meddig mehetett el a Golda Meir vezette izraeli vezetés a jom kippuri háborúban körbekerített 30 ezer egyiptomi katona fogva tartásában?
Guy Nattiv (Skin) filmjében Golda Meir (Helen Mirren) egyszerre kedves nagymama és dilemmákkal küzdő, a teher alatt éppen összeroskadó államasszony.
A film ott indul, ahol a jom kippuri háború is: a hírszerzés tudomást szerez egy készülődő háborúról, de a mozgósítás már későn indul el. Egyiptomi páncélosok és gyalogosok ezrei kelnek át a Szuezen (a köze áttörhetetlennek hitt Bar-Lev vonalat trükkösen pár óra alatt rombolták le az egyiptomiak) és Szíria hasonló elánnal támad északról. „Politikus vagyok, nem katona” – dörmögi a láncdohányos Meir, miközben a zsidó állam talpa alól gyakorlatilag kirántják a talajt. A film kizárólag a vezérkari köröket mutatja, Meir mellett Moshe Dayan (Rami Heuberger) védelmi miniszter, David Elazar (Lior Ashkenazi), Ariel Sharon (Ohad Knoller) stb. játszik nagy szerepet és persze Henry Kissinger (Liev Schreiber) amerikai külügyminiszter.
A Golda úgy épül fel, mint minden biopic: a tényszerű események mellett nagy hangsúlyt kap a címadó lelki vívódása, mindez megspékelve némi spirituálisan is értelmezhető szimbólummal. Az izraeli, de filmjét amerikai-brit koprodukcióban forgató Nattiv emberként szerethetőnek, politikusként stratégának láttatja az izraeli társadalomban megosztott emlékezetű Golda Meirt. Az elnökasszonyt bár a háború utáni választáson újraválasztották, hamar lemondatták, hiszen mégis az ő vezetése alatt jött el a modern Izrael fennállása óta tapasztalt legnehezebb 19 nap. (A mával a párhuzam itt is megállja a helyét, Izrael 911-e óta Netanjahu kormányának népszerűsége történelmi mélyponton van.)
Amit a film véghez akar vinni, azonban nem sikerül és ez legkevésbé Helen Mirrenen múlott.
Műveltebb kritikusok úgy fogalmaznák meg, „a smink játszik, a színésznő helyett” és valóban nehéz nem a 3 és fél órás sminkmunkát látni a Goldát játszó színésznő minden gesztusában, azonban Helen Mirren kihasználja a forgatókönyv adta lehetőségeket. Az már nem az ő hibája, hogy a könyv alulírott, hangsúlytalan, redundáns és főleg fókuszát megtalálni képtelen történelmi tények nagymamás cukorsziruppal összemaszatolt sora lesz. A forgatókönyvért az a Nicholas Martin a felelős, akinek előző filmje a nézhetetlen Florence – A tökéletlen hang volt. Ami akkor Meryl Streeppel két Oscar-jelölést ért, most Helen Mirrennel csupán feledhetőre és súlytalanra, de legalább nem dühítőre sikerült.
A Golda jellemzően kibont ismert tényeket, fontos mozzanatokat viszont elhallgat, majd pedig elejti a Dimona szót bárminemű magyarázat nélkül. A sivatag közepén lévő atomreaktor feltételezhetően egy izraeli atomfegyvert is rejt, de Nattiv filmje elhanyagolja a részleteket, holott korábban mindent kibontott. Kinek is szól ez a film? A jom kippuri háborút és Izrael geopolitikai helyzetét ismerőknek vagy a szélesebb közönségnek? Bármi is legyen a válasz, a Könnyek völgye az HBO-n és Amos Gitai Kippur című feledhetetlen filmje is jobban megragadja a háború „hangulatát”, mint a Golda. A sorozat és a film is izraeli gyártású – talán éppen
ez a közelség adja meg azt a pluszt, amivel az amerikai-brit Golda nem rendelkezik.
A jom kippuri háborút gyakran azonosítják az elveszettség érzésével, a kapaszkodó nélküli végtelen zuhanással és az egzisztencialista szorongással. A Könnyek völgyében egymásra tüzelnek a katonák, a Kippurban a főszereplők nem találják saját osztagukat. A háború élménye olyan mély nyomot hagyott az izraeli társadalomban, hogy olyan háborús film, mint az ország első nagyszabású produkciója, A 24-es hegy nem válaszol egytől egyig megingathatatlanul patrióta hősökkel többé nem készülhet. (1973 után sokáig vissza is esik a háborús hőseposzok száma az országban.) A Golda ezzel szemben az agilis politikusnő és a rémült kisember perszónája között lebegteti a főszereplőt és végül a helyesen döntő és felelősségteljes vezető felé billen a mérleg. A valóság ezzel szemben az, hogy a jom kippuri háború a fájdalmas mementója az izraeli politikai és katonai vezetés felkészületlenségének, amiért az ország nagy árat fizetett.
A teljesen indokolatlan széleslátószögű objektív, de még a stúdiószagú CGI jelenetek is megbocsájthatók lennének, de a Golda nem képes megtalálni, kinek és kihez is akar szólni. Hogy miről, az nagyjából megvan, de Golda Meir elfogadtatása a közönséggel hamvába halt próbálkozás maradt.
A Golda december 7-étől látható a magyar mozikban.
