A 33. japán Godzilla-film visszaviszi a címszereplőt a gyökereihez. A Godzilla Minus One (Gojira -1.0) nem pusztán egy kifogástalan blockbuster, de egy tragikus történelmi dráma. Eközben azt is megmutatja nekünk, hogy miként érdemes hazafias filmet készíteni. Minden idők legsikeresebb japán Godzilla-filmjeként egy rövid ideig még az IMDb Top250-es listájára is sikerült felküzdenie magát.
Az eredeti Godzilla jóval több mint egy műfajteremtő klasszikus. Noha Ishiro Honda 1954-es rendezése gyakorlatilag megteremtette a kaiju (a japán óriásszörnyes filmek) műfaját, nem ez tette maradandóvá. Hiszen a Godzilla akkor is páratlan alkotás lenne, ha soha semmilyen leágazása, folytatása vagy utánlövése nem készült volna. Nem csak arról van szó, hogy filmként hatásos, olykor kifejezetten nyomasztó szörnyhorror. Hanem hogy (sajnos) a mai napig erőteljes és releváns társadalomkritika. Példabeszéd és kiállás a nukleáris fegyverviselés ellen. Miközben kísérlet arra is, hogy Japán feldolgozza történelmének legsúlyosabb traumáit – a második világháborúban Nagaszakit és Hirosimát ért atomcsapásokat (illetve a Daigo Fukuryū Maru halászhajó tragédiáját, amelynek legénységét megfertőzte az amerikai Castle Bravo hidrogénbomba által hagyott radioaktív csapadék.)
Ha pedig mindehhez hozzászámítjuk a film és folytatásai kulturális jelentőségét, akkor vitathatatlan, hogy a Godzilla legalább olyan fontos mérföldköve a japán (és így az egyetemes) filmművészetnek, mint mondjuk Kuroszava Akira munkássága.
Ma már Godzilla kitörölhetetlen része nem csak Japán, hanem a világ popkultúrájának. Pedig számtalan folytatása és leágazása dacára az eredeti Godzilla sosem franchise-filmnek készült. Sőt, valójában véletlenek sorozata vezetett oda, hogy a ma ismert formájában megszülethessen. A producer Tomoyuki Tanaka eleve egy másik filmterv miatt utazott Indonéziába tárgyalni, a Godzilla koncepciója pedig a hazafelé úton jutott eszébe (miután az eredeti megbeszélések kudarccal végződtek).
A két fő inspirációs forrás a Daigo Fukuryū Maru közelmúltbéli, országos pánikot okozó tragédiája és az akkoriban nagy sikernek örvendő amerikai szörnyfilmek (főként a Pánik New Yorkban) voltak. Ishiro Honda pedig már csak azután került képbe, hogy több rendező elutasította a felkérést, lévén, hogy komolyan vehetetlennek érezték a forgatókönyvet. Ám mint utólag kiderült, a háborút megjáró és a szokatlan témák iránt érdeklődő Honda tökéletes választásnak bizonyult. Hiszen az ő kezei között a Godzillából nem pusztán egy látványos szörnyfilm, de egy komolyan vehető társadalomkritika is vált.
Maga Honda is naivan azt gondolta, hogy Godzilla legyőzése (aki az első film végén el is pusztul) elhozza majd az atomkísérletek korának végét is. Ez nem történt meg, a film azonban (nemzetközi szinten is) hatalmas sikernek bizonyult. Így a producerek pár héttel a bemutató után ki is adták az ukázt: addig kell ütni az atomgyíkot, amíg meleg! A már 1955-ben érkező folytatás így nem is abban a szellemiségben született, mint elődje (ahol művészek, filmes szakemberek akarták elkészíteni a lehető legjobb filmet.)
Noha a Godzilla Raids Again a sorozat egyik leggyengébbnek tartott része, fontos mérföldkő.
Hiszen ez az első alkalom, hogy Godzilla egy másik szörnnyel küzd meg. De a sikert minden bizonnyal a Szörnyek királyának harmadik eljövetele, a King Kong vs Godzilla betonozta be. Jóllehet a Toho stúdió fennállásának 30. évfordulójára készülő, direkt paródiának írt film mentalitásában teljesen szembemegy az 1954-es alapművel (vagy az eredeti King Konggal), pénzügyileg mégis minden idők egyik legsikeresebb japán filmje lett. A többi meg már történelem.
A követő évtizedekben további 27 japán és 5 amerikai mozifilm, több anime és rajzfilmsorozat, illetve számos könyv és képregény készült a nagy G főszereplésével. Arról nem is beszélve, hogy Godzilla nem pusztán kulturálisan, de filmtechnikailag is megkerülhetetlen része a japán filmgyártásnak. Utóbbi téren a hatása nagyjából olyan mértékű, mint ahogy a Disney forradalmasította az amerikai animációt. Gyakorlatilag az egész kaiju és tokusatsu (japán szuperhősfilm) műfajnak a Godzilla adott életet.
Godzilla egy nagyon erős, egyértelmű allegóriaként született meg. Ám az elmúlt hét évtizedben jócskán meghaladta azt.
A járkáló atombomba karrierje során mitológiai lénnyé érett. Egyszerre démon és isten. Az emberiség védelmezője vagy éppen annak irányába teljesen indifferens, megállíthatatlan természeti erő. Filmtől, alkotótól, korszaktól függ, hogy melyik elemét emelik ki. A japán kultúrtörténetben betöltött mitikus jelentősége Amerika szuperhősökhöz való viszonyához hasonlítható.
Olyan nemzetközi ikonná vált, amelyre természetesen Hollywood is lecsapott. Először 1998-ban, Roland Emmerich rendezésében. Nem meglepő azonban, hogy az álomgyár csak a felszínt, a városokat látványosan romba döntő monstrumot látta meg Godzillában. Az Emmerich-féle változat sokkal inkább egy Pánik New Yorkban-remake, mintsem Godzilla-film. Nem csoda, hogy a japánok meg is tagadják. A Godzilla-filmek kánonjában ugyanis egyértelműen kimondják, hogy az 1998-ban New Yorkban garázdálkodó bestia nem Godzilla volt. A franchise szinte összes szörnyét összetrombitáló 2004-es Godzilla: Final Wars-ban egy rövid jelenetben ismét felbukkan a Emmerich-féle ’Zilla csak azért, hogy az IGAZI Godzilla egy szempillantás alatt végezzen vele. Azért az álomgyár mentségére legyen mondva, hogy a 2014-es Gareth Edwards rendezte második próbálkozás során már sokkal jobban sikerült felmondani a leckét.
Ám ez utóbbi is inkább érződik (remek) tisztelgésnek.
Ami nem csoda, mert minden kultúra a saját képére teremti meg a szörnyeit és az isteneit.
Ahogyan egy japán Superman sem lenne az igazi, úgy az amerikai Godzilla sem lesz soha olyan sokrétű, mint az igazi. Hiszen Godzilla története végigkíséri a modern Japán történetét. Párhuzamosan azzal, hogy a II. világháborúban megtépázott ország gazdasági és kulturális nagyhatalommá nőtte ki magát, vált Godzilla is szörnyetegből „nemzeti hőssé”.
A Toho tavaly bemutatott, nemzetközi forgalmazásban idén debütáló, immár a harmincharmadik Godzilla-filmje, a Godzilla Minus One pedig éppen arról szól, hogy miként áll lábra az ország a legsúlyosabb kataklizmából, és hogy hogyan kezdi el gyógyítani a sebeit (azokat is, amiket önmagának okozott).
Paradox módon a Godzilla Minus One épp amiatt válik rendhagyó darabjává a sorozatnak, hogy minden korábbi résznél erősebben próbál visszatalálni az alapokhoz. Nem folytatja sem a legutolsó japán Godzilla-filmet (Shin Godzilla), sem az eredetit. Sőt, ez az első Godzilla-folytatás, ami időben az eredeti előtt játszódik. Ám a „Minus One” alcím mégsem arra utal, hogy előzményfilm lenne, hanem a filmbéli Japán állapotára. Ahogy a rendező fogalmazott: a háború lenullázta Japánt, Godzilla pedig a mínuszba löki.
A meglepően egyedi Shin Godzilla után (ami Godzilla rombolását a közelmúltbéli fukusimai atomerőmű-balesettel állította párhuzamba) a Godzilla Minus One tehát visszatér a gyökerekhez. De nemcsak tiszteleg a klasszikus előtt – pl. az ikonikus vonatos pusztítás veszett látványos rekreálásával –, hanem tartalmilag is bővíti azt. Csakúgy, mint az 1954-es filmben, Godzillát most is az amerikai atomkísérletek élesztik fel. Ám azzal ellentétben a címszereplő itt nem pusztán az atomfegyverek megtestesülése, hanem magáé a háborúé. Az értelmetlen, öncélú pusztításba torkolló háború és az azt követő veszteség és teljes reménytelenség istene.
A Godzilla Minus One egy elképesztően látványos, remekül felépített szörny-katasztrófafilm.
A hírek szerint pusztán 15 millió dollárból készült filmnek nem, hogy nem kell szégyenkeznie az ennek tízszeresébe kerülő amerikai blockbusterek mellett, de helyenként simán le is iskolázza azokat. Joggal is kapta meg a legjobb vizuális effektusoknak járó Oscar-díjat.
Hasonlóan a Shin Godzillához, a címszereplőt ebben a filmben is teljes mértékben számítógéppel keltették életre, de ez sokszor nem látszik. Ellenben a legutóbbi, súlytalanul ugráló amerikai inkarnációjával itt meglepően valós fizikája van a monstrumnak. Érezhető tömeggel tiporja le Tokió (klasszikus miniatűrök által megalkotott) külvárosát, mintha tényleg egy ember bújna meg a jelmezben. Sőt a címszereplő talán sosem – a néhol elég horrorisztikus Shin Godzillában sem – volt még ilyen félelmetes. Érdekes kontraszt, hogy míg a mostanában MonsterVerse égisze alatt készülő amerikai kaiju-filmek igyekeznek minél emberibb vonásokkal fel ruházni a szörnyeket, addig ennek a Godzillának totálisan halott és érzéketlen a tekintete. De ez nem hiba. Pont ettől válik igazán félelmetessé, hogy mennyire nem számítunk neki.
Ám dacára a letaglózó pusztításnak, a Godzilla Minus One legnagyobb erénye a humanizmusa. Az összes Godzilla-film közül talán ennek sikerült a legjobban összekötnie és párhuzamba állítania egy mélyen emberi történetet a címszereplőjének tombolásával. A becsületét vesztett, szégyentől gyötört kamikazepilóta főszereplő (Ryunosuke Kamiki remekel a szerepben) drámája ugyanis önmagában is roppant erős filmet eredményezne – akkor is, ha nem lenne benne városokat romba döntő óriásgyík. Ám Takashi Yamazaki író-rendező nem pusztán beledobta Godzillát egy tőle független filmbe. Godzilla pusztítása a dráma fő katalizátora. Az ő tevékenysége kényszeríti a szereplőket arra, hogy szembenézzenek a háborús múlttal és megpróbálják feldolgozni azt.
Mert a Godzilla Minus One arról szól, hogy japán fő ellensége a háborúban bizonyos szempontból önmaga volt.
Hogy értelmetlenül pazarolta el a népét. A felismerésről, hogy a kamikazepilóták halálában nem volt semmi magasztos. Fölösleges volt. Hogy elavult elvek miatt haltak meg egy olyan rendszerért, ami kevesebbre becsülte őket, mint néhány rugót. (Hiszen a kamikazegépekből egyszerűen kispórolták a katapultülést.) Noha a Shin Godzillában is volt egy jó adag kormány- és rendszerkritika, a Godzilla Minus One minden korábbi szörnyfilmnél mélyebbre megy a japán lelket meghatározó generációs traumák feltárásában. (Noha bele lehetne kötni abba, hogy a film nem tér ki azokra a háborús bűnökre, amiket Japán követett el. Vagy arra, hogy miért/milyen oldalon szállt be a háborúba. De egy film nem is szólhat mindenről. A japán katonák tragédiája és traumája pedig úgy is releváns, ha nem csak őket érte atrocitás.)
Persze csak úgy, mint elődjében, a szörnyet végül itt is közösségi összefogással győzik le. Mert mindemellett
a Godzilla Minus One nacionalista film.
De nem otrombán és felszínesen. Nem az a zászlólobogtató, hangzatos patriótaszlogeneket harsogó film. Olyannyira, hogy a fináléban – a hasonszőrű amerikai filmekkel ellentétben – nem is a hivatalos hadsereg győzi le a szörnyet. De nem is egy magányos, cowboyszerű hős (még ha a főszereplő egyéni teljesítménye itt sem elhanyagolható). Hanem a közösség. Az a fajta nacionalizmus ez, ami elismeri és kritizálja a múlt hibáit, miközben hisz abban, hogy együtt, összefogva még a legnagyobb kataklizma után is van az esély az újrakezdésre. A Godzilla Minus One legfőbb témája a túlélők bűntudata. És bár konkrét városrészeket rombolnak le benne, valójában a jövő építéséről szól. Arról, hogy nincs abban semmi szégyen, ha túléled Godzillát.
A Godzilla Minus One mentalitásában nagyon japán film. Épp azért, mert kérdőre von olyan magatartásformákat, amiket „tipikusan japánnak” fogadunk el. Emellett azonban dramaturgiájában számos hollywoodias húzást és fordulatot használ. De ügyesen teszi ezeket (és valószínűleg nem kis részben ennek is köszönheti a zajos nemzetközi sikerét.) Egyedül az utolsó utáni „happy end fordulata” érződhet túlzásnak, de tulajdonképpen az is szépen beleillik a film fő mondanivalójába. A végén pár apró snitt azt sejteti, hogy lesz folytatás. Erről egyelőre nincs konkrét terv. És ezek az apró utalások Godzilla lehetséges túléléséről sem klasszikus cliffhangerek. Inkább figyelmeztetések. Egyfelől arra, hogy a sötét idők bármikor visszatérhetnek, ha nem figyelünk eléggé. És hogy a múlt mindig nyomot hagy. Godzilla szelleme mindig kisérteni fog.
De együtt lehet, sőt kell élnünk vele.
A Godzilla Minus One sikere minden korábbi Toho-produkciót felülmúlt. A népszerűség azonban nemcsak a pénztáraknál vagy a díjszezonban érződött, hanem a közönség körében is. Miután nemzetközi szinten is elérhetővé vált, egy rövid időre sikerült felkerülnie az IMDb top 250-es listájára. Amikor elkezdtem írni a cikket, a 243. volt, sajnos azóta kikerült onnan. Pedig ha valakinek, Godzillának mindenképpen ott a helye a legfontosabb, legmeghatározóbb, legikonikusabb filmek listáján. Még akkor is, ha alapvetően egy nyugati ízlés szerint alakuló lista ez. Bár a Godzilla-mítosz mélyen Japán történelmi traumáiban gyökerezik, a társadalmi témái univerzálisak. Ha pedig csupán egyetlen Godzilla-film kerülhetne be, akkor miért ne az egyik legjobb? A Godzilla Minus One kétségkívül az egyik legkiválóbb darabja ennek a hét évtizedes történetnek. Nemcsak egy kvintesszenciális Godzilla-film, de egy frenetikus és tartalmas blockbusterélmény is.
A Godzilla Minus One jelenleg a Netflix kínálatában látható
