A brazil Karim Aïnouz első angol nyelvű rendezése Parr Katalin királynéról szól, a Firebrand-et mégsem könnyű történelmi drámaként élvezni.
A rendezőtől nem idegenek a női történetek: az Egy nő láthatatlan élete két egymást (és magukat) kereső nővérről, a Szerelem eladó pedig egy gyermekével magára maradt kisvárosi lányról szól. Mindkét film férfiuralomtól szenvedő, elnyomott és emiatt végső soron elfeledett nőket mutat be. Firebrand című filmjével és a történelmi dráma műfajával – habár távolra merészkedik korábbi alkotásai brazil valóságától – hasonlóra vállalkozik. A főszereplő Parr Katalin, a hírhedten kegyetlen VIII. Henrik utolsó felesége, aki protestáns elveket törekszik meghonosítani az anglikán katolikus Angliában, a reformátorok titkos támogatása és férje elégedetten tartása közt egyensúlyozva.
Katalin (Alicia Vikander) régensként uralkodik, míg Henrik (Jude Law) Franciaországban hadjáratozik.
Rendszeresen felkeresi Anne Askew-t (Erin Doherty), a szenvedélyes és radikális protestáns lázadót, aki a történet szerint gyermekkori jó barátnője. Férje azonban sérült lába romló állapota miatt a vártnál hamarabb hazaérkezik. Katalin sürgeti Anne-t, hogy meneküljön az üldözés elől, és egy nyakláncot ajándékoz neki, amit jó pénzért eladhat. A nő mégsem hajlandó megfutamodni. Katalin később értesül róla, hogy kivégezték. Fájdalmát és rettegését palástolva kell helytállnia Henrik katolikus királynéjaként, szívében a protestánsok hitével.
Azonban tartása és fegyelme ellenére viselkedése gyanút kelt. A paranoid király különböző hatalmi játszmák során fenyegeti, emlékezteti, hol a helye. Rajtuk az udvar szeme: a királyné és a hozzá legközelebb álló hölgyek folyamatos megfigyelés alatt vannak, csak egy botlásra van szükség a katasztrófához, és eközben mindenki feszülten várja, Henrik Katalintól is megszabadul-e. Bonyolítják a helyzetet még Katalin Thomas Seymour báró (Sam Riley) felé táplált és viszonzott, de tiltott érzelmei. Mivel Henrik trónörökösével teherbe esik, megkímélik, de amint elvetél, már semmi sem tartja vissza a királyt attól, hogy félreállítsa.
A Firebrand nem egyszerű kosztümös film, valós történelmi személyeket szerepeltet valós események közepette.
Azonban a történet komolyan eltér a tényektől. Kezdésnek a tagline szerint (Henry VIII had six wives. One survived.) egyedül Katalin úszta meg élve Henrikkel kötött házasságát, miközben valójában túlélte Aragóniai Katalin és Klevei Anna is. Katalint igazából sosem tartóztatták le, Henrik pedig a gyilkosság helyett romló egészségügyi állapotának lett áldozata. Ezek a különbségek azért is fontosak, mert Katalinról a történelmi forrásoktól hangsúlyosan eltérő képet festenek. Amivel pedig muszáj kritikusnak lennünk, hiszen egyértelműen felfedezhető a filmben a feminista törekvés, a történettudományban rendszerint mellékesként kezelt női élettörténetek megvilágítása és azoknak valóban nőközpontú feldolgozása. Nagy tétje van annak tehát, hogyan ábrázolja a film a női főhőst.
Tehát mennyire is feminista film a Firebrand?
Nyilvánvaló, hogy az akar lenni, ahogyan azt a filmet bevezető felirat is sugallja: a nők történelme elhallgatott, de azzal is kell foglalkozni, és most foglalkozni is fogunk. A téma lényegében egy nő megpróbáltatásai a királyi udvarban. Ugyan gyanúsan viselkedik, de mivel – minden remény szerint fiúval – terhes, egyelőre megkímélik; de amint elvetél, neki annyi. Privát imádságos pillanataiba belegázol Gardiner püspök (Simon Russell Beale), egy személyben a Férfi és az Egyház. El kell tűrnie a kibillentését célzó hatalmi játszmákat: például, amikor a király rábízza az ételkóstolást, majd nyilvánosan választja ki, melyik leány szórakoztassa őt legközelebb. A szexuális aktust finomkodás vagy idealizálás nélkül, elidegenítően mutatja be: a képet csaknem kitölti a király hatalmas, meztelen feneke. Mindez teljesen reális, azonban a fenyegetések és megalázások mind Katalin áldozatszerepét hangsúlyozzák, amivel
a film egyáltalán nem mond újat, csupán a történelmi női sorsok közhelyes, szenvedésközpontú elbeszélését erősíti.
Katalin haladó nézeteiről és uralkodása erényeiről esik ugyan szó, de ezek elhalványulnak a gyötrelmek mellett. Legradikálisabb tette, a király meggyilkolása, teljes mértékben történelmietlen, ezzel szemben a valóságos műveltségéről, felvilágosult és haladó törekvéseiről igen keveset szólnak. A film vége pedig Mary hercegnőre helyezi a hangsúlyt, akit már nem mutatnak be I. Máriaként, csak egy felirat utal rá, hogyan viszi véghez a nagy uralkodást. Mindezt valamelyest pozitívan ellensúlyozza, hogy Katalinnak vannak határozott megnyilvánulásai, képes vitába szállni, kritikus lenni és más mederbe terelni az eseményeket – nagy kár, hogy arra koncentrálnak, mit nem ér el vele.
A cselekménynek nem előnyös a kétórás játékidő. Mivel a lényeg a gesztusokban és a mozzanatokban rejlik, a film végére könnyen összemosódhat, mi mikor és hogyan történt. Ehhez valószínűleg az is hozzájárul, hogy észrevehetően tartja a távolságot szereplőitől, és ami a legfeltűnőbb, magától Katalintól is. Ugyan főszereplőhöz méltóan nagyon sokat látjuk a képernyőn, mégsem adja meg az azonosulás lehetőségét úgy, hogy igazi érzelmi hatást érjen el. Ehhez csak hozzátesz Alicia Vikander visszafogott, néha szinte tétovázó játéka. Mindez részben magyarázható azzal, hogy a nézőt a megfigyelő tekintetek közé pozícionálja, így a királynénak előttünk is „vissza kell fognia magát”. Ez a távolság azonban magányos pillanataiban is fennmarad. Ezen kívül, habár ez a szerepe igen korlátozott, narrátorunk is van: Mary hercegnő, Katalin (egyébként édesgyermekként szeretett) mostohalánya Aragóniai Katalintól. Szükségszerűsége megkérdőjelezhető, mert ő viszont nem szerepel kiemelkedően sokat.
Szokatlan formai megoldás még az időnkénti ugróvágások használata.
Bátor választás, ugyanakkor funkciója bizonytalan; az amatőrség hatásától nagyrészt a tapasztalt rendezőbe vetett hitünk menti meg. Általában feszült jelenetekben alkalmazzák, és ezekben jelölhetnek időbeli bizonytalanságot (mint a királyné összeomlásánál) vagy nagy belső feszültség kirobbanását (Seymour árulása után). Annyi biztos, hogy kizökkentők, mivel felhívják a figyelmet a film megalkotott voltára. Esetleg ezeken keresztül utalna az alkotás a történelem „megírtságára”, ahogy ezt a problémát a bevezető felirat felvetette? Habár jó a gondolat, az ilyen elvont reflexiók átadásához a film más aspektusaiban nem elég kísérletező.
A szorongató atmoszféra megteremtése már sokkal inkább erőssége a filmnek. A kastély sötét belső terei, az elfogadhatóan hiteles és nagy műgonddal készített jelmezek és berendezések, illetve a cselekmény alapérzete, a feszültség nagyszerűen működnek együtt. Utóbbit jól megalapozzák a gesztusok, pillantások, a királytól vagy éppen a püspöktől érkező apróbb és nagyobb fenyegetések. Kevésbé finom eszköz a nondiegetikus hanghatások használata, de annál hatékonyabb, és szerencsére nem túlzó. A zord angol időjárás is hozzájárul a hangulathoz. A cselekménybe inzertált borús, viharos tájképek, vagy éppen a kertjelenetben hirtelen feltámadó szél a fenyegetést vagy a reménytelenséget közvetítik. Ez ugyan egyébként sem túl eredeti megoldás, de mikor a végén kisüt a nap, sajnos
kifejezetten közhelyessé válik – főleg a zárójelenetet övező egyéb problémákkal együtt.
Ugyanis a tetőpont és egyben a megoldás az, hogy Katalin megfojtja a királyt. Az udvar pedig csak belenyugszik, hogy elfertőződött lába ölte meg, feleslegesnek tartják megvizsgálni. Így a királyné megmenekül, a felhők elvonulnak. Megint megszólal narrátorként Mary, akinek az arcközelijével zárul a film, ahogy büszkén a kamerába mosolyog, utána rövid felirat tájékoztat az ő uralkodásáról: negyvenöt évig tartott, és nem zavarták sem férfiak, sem háborúk. A közel két órányi szorongás, fenyegetés, félelem és erőszak után a hirtelen feloldás és a nők végső győzelmének sugallata finoman szólva is megúszós befejezés.
A Firebrand tagadhatatlanul sajátos hangulattal bír, és a készítők tettek is érte, hogy ezt kiaknázzák. Az esztétikailag hiteles történelmi környezet, az „életszagú” emberi pillanatok és a kastély súlyos, feszült légköre már önmagukban élménnyé teszik a filmet a kosztümös műfaj kedvelőinek (már azoknak, akiket nem zavar a történelemtől való – jóindulatúan szólva – kreatív elrugaszkodás). Még szebb lenne az élmény, ha feszesebbre fogták volna a játékidőt. A távolságtartó attitűd és az ugróvágásokkal való kizökkentés érdekes megoldások, de nem illenek olyan filmhez, amelynek pont az érzelmi bevonódás, a főszereplőért való aggodalom lehetne az erőssége; annál is inkább, hogy a történelmi dráma egyik fő vonzereje a történelmi személyek emberi, érzelmi megismerésének lehetőségében rejlik. Mindent összevetve sajnos a Firebrand nem egy emlékezetes film, legalábbis nem a jó értelemben. És hiába szerették volna, feminista törekvése sem meggyőző.
