A családi traumákban nem szűkölködő stand-upos elrabolja saját autista fiát, és egy több mint tízórás autóútra kerekedik vele Amerika tájain. A road movie-ba hajló családi drámában látunk traumatizált lelkeket, józan paraszti észbe menekülőket és „autizmustagadókat” is. Az Ezra alapötlete sokrétű és izgalmas, a színészi játékra sem lehet panasz, épp ezért fájó, hogy a kivitelezésre már annál inkább.
Ezra (William A. Fitzgerald) két elvált szülő, egy forrófejű és kiszámíthatatlan stand-upos, Max (Bobby Cannavale) és a fiának minden rezdülésére odafigyelő, rendszerető Jenna (Rose Byrne) autista gyereke. A hangsúly azonban csak részben van a kisfiún! Legalább annyira lényeges cselekményelem Max és az ő transzgenerációs traumacsomagja, középpontban az apjával, Stannel (Robert De Niro) való rossz, mégis szoros kötelékkel, ami rányomta a bélyegét a (volt) feleségével és Ezrával való kapcsolatára is. Az érzelmi instabilitás, a kiegyensúlyozottság hiánya, a szélsőségesség, a gyakori hangulatingadozás, a frusztráltság mind-mind olyan tényezők, amelyeket egy gyerek fokozottan érez. Különösen igaz ez egy autista gyerekre.
Ezrának mintha nem is az lenne a fő nehézsége, hogy autizmussal él, hanem a szülei válása és apja instabilitása.
Nem meglepő hát, hogy Max és Ezra kapcsolata is ezek árnyékában alakult 11 éven át: az egymás iránt érzett szeretetük nem kétséges, azonban nem igazán tudják, hogyan kezeljék egymást. Max megelégeli, hogy nem tud úgy kapcsolódni fiához, ahogyan szeretne, ezért egy éjjel úgy dönt, Ezrával kocsiba pattan és Michigan felé veszi az irányt. Közvetlenül azután, hogy egy agresszív fellépése miatt 3 hónapra eltiltották tőle.
Ugyan a 11 éves autista fiú a címszereplő, mégsem teljesen ő áll a középpontban. Ebből a filmből nem derül ki, vajon milyen lehet az élete annak, aki autizmussal él. Persze kapunk néhány – egyébként egészen sablonos – bevágást arról, hogyan szemlélheti a világot: például mikor belenéz egy ló szemébe és ebben megnyugvást lel, vagy életében először viszonoz egy ölelést. Mégis a filmben
Ezra saját, környezethez való viszonya nem hangsúlyos. Annál inkább a környezetének hozzá való viszonya.
Ez négyféleképpen jelenik meg, amiből hármat a három legközelebbi hozzátartozója testesít meg, egyet pedig az oktatási -és egészségügyi rendszer. Az apja nem képes elfogadni, hogy fia, ahogyan ő fogalmaz, sosem lesz „normális”. 11 év után is ugyanolyan daccal ábrándozik arról, hogy egy napon Ezra felébred, és ő lesz a „legátlagosabb gyerek az egész világon.” Ennek a hozzáállásnak az ábrázolása sajnos nagyon is releváns. Sok SNI-s gyerek szülője él tagadásban, és még jóval a diagnózis felállítását követő, kezdeti sokk után sem hajlandó megbékélni a ténnyel, hogy az ő gyereke sosem fog a nagykönyvben megírtak szerint működni.
Ezra anyja, Jenna ezzel szemben a megtestesült józan ész, aki tiszta szívből szereti a gyerekét olyannak, amilyen. Jóllehet, számára sem egyszerű a helyzet. Megoldandó feladatként is tekint Ezrára, aki nap mint nap újabb kihívások elé állítja, amelyekre azonban pragmatikus hozzáállásával fel van készülve. A nagyapa – kissé Maxhez hasonlóan – tagadásban él. A különbség, hogy ő nem a változást reméli, hanem egyenesen tagadja az autizmus tényét. Mondvacsinált humbugként tekint rá, hisz az „ő idejében ilyen még nem volt”. Mikor Jenna megkéri, hogy legalább mondja ki az a-betűs szót, egyszerűen képtelen rá.
A nagyapa szemlélete remekül példázza azt, hogy a mentális betegségekhez való hozzáállás generációs kérdés is.
A negyedik szemszög pedig az egészségügyé és az oktatásé, és bár a film bedobja az integrált vs. szegregált intézmény-dilemmát, de azok próit és kontráit nem bontja ki. Ezra kezdetben egy többségi, állami általános iskolába jár, ahol gyakran keveredik balhékba: nem tud beilleszkedni és hajlamos az agresszív viselkedésre. Az iskolavezetőség úgy gondolja, Ezra – de főleg a többi gyerek érdekében – a fiút másik, szegregált iskolába kellene járatni. Emellett pedig egy erős gyógyszert is felírnak neki. Max a hallottaktól bedühödik és rátámad az orvosra. Ezzel érdemli ki a háromhónapos eltiltást fiától, és az ezt követő „elrablással” csap át a családi dráma road movie-ba.
Szedett-vedett veszekedésfoszlányokból kapunk összképet Max és apja kapcsolatáról. Ez azonban a másfél óra során nem tart A-ból B-be, mégis a semmiből Max apja bocsánatkéréssel áll elő a film végén, egy egész komoly monológgal, ami még megható is lehetne, ha lett volna bármi előzménye. A road movie műfajt gyakran használják fel a szereplők egyéni jellemfejlődésének és az egymáshoz való viszonyuk alakulásának szemléltetésére – ahogyan ez többek között a Család kicsi kincsében hibátlanul megmutatkozik.
Az Ezrában viszont a jellemfejlődésnek és a kapcsolatok alakulásának nincs íve, pusztán a film végére odacsapták a happy endet, az egymás nyakába borulást. A film éppen azt a folyamatot nem mutatta be, hogy a szereplői hogyan értek végül révbe. Mikor és miért jutott el Stan a kemény páncél levedléséig, a felvállalt megbánásig? Mitől lett Max és Ezra apa-fia kapcsolata bensőségesebb az utolsó pillanatra? Ezek a film végére csakúgy megtörténnek, de hogy mi vezette el a szereplőket idáig, az rejtély. És
ez az Ezra legnagyobb gyengesége: nincsen érzelmi mélysége.
Ilyenkor válik egyértelművé, mitől is időtlen a témába vágó Esőember. A ’88-as produkció egy autista férfi életét mutatta be, elsősorban testvérén keresztül és kettejük kapcsolatára koncentrálva érzékeltette, hogy a főhős miként éli meg közvetlen környezetét. A film ma is ugyanolyan erős hatást vált ki, mint bemutatásakor, ami annak köszönhető, hogy valódi hozzáértéssel, érzékenyen, mégis giccs nélkül és sablonmentesen nyúlt a témához.
Az Ezra egy újabb példa arra, hogy ezt a vállalást nagyon nehéz megugrani.
Nem állítom viszont, hogy az Esőember óta nem született valódi mélységekkel bíró, jó film az autizmus, vagy tágabban a mentális zavarok témakörében. A spanyolok 2018-as Oscar-nevezettje, a Bajnokok több különböző szellemi -és mozgásszervi fogyatékossággal élő férfiból álló kosárlabdacsapat tagjait mutatja be, amelyről úgy írtunk: „nem azért jó, mert hibátlan, hanem mert olyan lelke van, ami sok más alkotásból hiányzik.”
De ott van az Életrevalók rendezőpárosa is, Eric Toledano és Olivier Nakache, akik a Különleges életekkel bizonyították ismét, hogy ők az érzelmi intelligencia és a kisebbségek ábrázolásának nagymesterei. Legyen szó mozgáskorlátozott emberekről, bevándorlókról, az értük küzdő szociális munkásokról vagy az autizmussal élőkről, ők képesek emberséggel és őszinte elhivatottsággal ábrázolni azokat a társadalmi témákat, amelyekről a legtöbbünk elfordítja a fejét.
Ezek a példák azt bizonyítják, hogy erről a témáról kizárólag lélekkel, hitelesen, valódi érzelmi mélységgel érdemes filmet forgatni. Ha ez a recept nincs meg, és végül egy közhelyekkel tarkított, hollywoodi gyomornak puhított, felszínt kapargató, érzelmeket sablonos eszközökkel előidézni kívánó alkotás születik, akkor már nem beszélhetünk méltó ábrázolásról. Az Ezra felvet több összetett kérdést a transzgenerációs traumáktól kezdve az oktatási rendszer hibáin át az SNI-s gyerekek szüleinek nehézségeiig. Ugyanakkor a sok téma csak a felvetés szintjén marad, így olyan, mintha ennek a filmnek nem lenne lelke. Vagy legfeljebb igen sekélyes.
