A tavalyi Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Arany Oroszlán-díjas filmje, az Esemény (L’événement) váratlan aktualitással és intenzitással robban be az abortuszt övező társadalmi diskurzusba. Audrey Diwan rendezése egyetlen nő történetébe rejti millió női sors visszhangját, melodramatikus fennhang nélkül, kíméletlen erővel.
A rendszeres médiafogyasztók számára kész tény, hogy az elmúlt hetek közvéleménye a Roe kontra Wade bírósági precedens eltörlése köré szerveződött, melynek értelmében az amerikai Legfelső Bíróság ezennel a tagállamokra bízza az abortusz legalizálását vagy betiltását. Ezt megelőzően a világ másik oldalán, Franciaországban, elkészült egy film, amely (félig) öntudatlanul ráérzett témájának húsba markoló társadalmi aktualitására. Audrey Diwan második rendezése, az Esemény egy olyan korban játszódik, amit a nyugati társadalmak látszólag évtizedek óta meghaladtak, azonban az elmúlt hetek és évek történései épp ennek ellenkezőjéről tesznek tanúbizonyságot.
Az Esemény egyetlen nő csatája a test feletti önrendelkezés jogáért – a „joggyakorlás” minden testi fájdalmával és traumájával együtt
– de a történet visszafogottsága nem állítja meg a nézőt abban, hogy Diwan főhősnőjében női sorsok millióit lássa viszont.
Az Annie Ernaux azonos című (önéletrajzi) regénye alapján készült film a hatvanas évek Franciaországában játszódik, ahol a kimagasló tanulmányi eredményekkel rendelkező Anne (Anamaria Vartolomei) jövője egycsapásra veszélybe kerül egy nemkívánt terhesség miatt. Történelmi háttérként megjegyzendő, hogy Franciaországban 1975-ben legalizálták az abortuszt, többek között a feminista mozgalmak nyomásgyakorlásának hatására. Az abortusz legalizálása előtt azonban a terhesség megszakításáért börtönbüntetés járt. Annak dacára, hogy ezzel Anne is tisztában van, készen áll arra, hogy a végsőkig elmenjen az abortusz megejtéséért.
A Diwan és Marcia Romano által jegyzett forgatókönyv számos karaktert rendel a főszereplő Anna mellé – barátnőket, szülőket, jövendőbeli és volt szeretőket – hogy éppen ezáltal tegye hangsúlyossá a lány magárautaltságát. Hiszen az abortusz tabuja ebben a közösségben olyannyira erős, hogy az a legtöbb esetben hallgatásra készteti a fiatal Annát. Fájdalmában és szorongásában egyedül marad, az őt körülvevő egészségügyi intézmények, barátnőihez hasonlóan, nem hajlandóak segíteni rajta.
Az Esemény rendkívül intim történetmesélését igazolja, hogy a főszereplő kálváriájának összes részletét egyedül a néző ismeri.
Diwan rendezésében Anne világa lényegében kettészakad. Egyrészt ott van a lány belső világa, amit a feszült várakozás, a kétségbeesett (és veszélyes) terhességmegszakítási metódusok jellemeznek. A másik oldalon pedig ott a külső világ, a maga hétköznapiságában – péntek esti flörtökkel és nehéz félévközi vizsgákkal. Anne perspektívájába zárva annak leszünk tanúi, ahogy ezek a „földi történések” lassan távolivá válnak, már-már mikroszkopikussá törpülnek a nemkívánt terhesség árnyékában.
Anne hangtalan belső harcát és a külvilágtól való eltávolodását a film képi világa is alátámasztja. Laurent Tangy operatőr vizuálisan elszigeteli főszereplőjét környezetétől – 4:3-as képaránnyal, érzékeny közeli képekkel, életlenül elmosódott hátterekkel. A lányt gyakran hátulról követjük, máskor mozgó-cselekvő testének egy-egy részletét látjuk, pórusokig hatoló közelségből. Tangy mintha Erdély Mátyás, a Saul fia operatőrének képi megoldásait ültetné át az Eseménybe, egyetlen ember csendes küzdelmét mutatva be a hellyel-közel közönyös környezettel szemben.
Mindazonáltal a film a női test ábrázolása által hagy mély nyomot nézőjében. Ahogyan Cristian Mungiu abortusztörténetében, a 4 hónap, 3 hét, 2 napban, úgy Diwan rendezésében is az az érzésünk támad, hogy a nő teste felett éppen a nőnek van a legkevesebb autoritása. A hanyatt fekvő Anne testét védtelenül, idegen kezeknek kitéve látjuk és a kezek alatt puszta hússá válnak a legintimebb pontok, a fejlődő magzattal együtt. Válaszként a lány önmaga próbálja meg kikövetelni testétől a terhesség megszakítását – sikertelenül. Ezek az önálló kísérletek keserű tanulságként emelik ki az eltárgyiasítást mellőző és a professzionális, intézményes segítség szükségességét.
A kíméletlenül nyers és realisztikus testábrázolás – melyhez hasonlót Mundruczó Kornél Pieces of a Woman című filmjében is láthattunk – maga után vonja, hogy az Esemény nem keveset követel főszereplő színésznőjétől.
És Anamaria Vartolomei egy karrierfordító alakítással tesz eleget a kihívásnak.
Színészi játékának átütő ereje abban mutatkozik meg, hogy e játék elsődleges kifejezőeszköze nem a beszéd és még csak nem is a finom mikrogesztusok. Vartolomei lényegében cselekvésekbe és testreakciókba kódolja a karakterében megfogalmazódó szorongást és fájdalmat.
Az Esemény titokmotívumra építő narratívája olyannyira zárt, hogy több tekintetben megtagadja az átfogó rálátást Anne helyzetére. Így például megosztóvá teheti a filmet az, hogy Anne, látszólag kételyek nélkül hoz meg egy fajsúlyos döntést. Ehhez mérten a történet fő tétje e döntés gyakorlatba való ültetése körül forog, semmint a döntés súlya körül. Meglehet Diwannál a hangsúlyok átrendeződése egy radikálisan új irány felé mutat, már ami az abortusztörténeteket illeti. Mintha nézőjétől nem empátiát várna el, hanem azt, hogy Anne döntését fenntartások nélkül tudomásul vegye.
