Az évszázad legantipatikusabb rajztanárát vizionálja a török Nuri Bilge Ceylan a kelet-anatóliai hóvidékbe – és minket mégis érdekel. Nem könnyű film az Elszáradt füvekről, de sokat ad és maradandót.
A kortárs török film megkerülhetetlen alkotója, Nuri Bilge Ceylan, most egy olyan vaskos és felkavaró magnum opusszal jelentkezik, ami jó ideig nézője emésztőrendszerében marad. Az Elszáradt füvekről esetében minden adott ahhoz, hogy szociális érzékenységű tablóvá váljék a Kelet-Anatóliát (is) érintő társadalmi feszültségekről és kilátástalanságról – részben azzá is válik – de elsősorban egy erősen megkérdőjelezhető, apátiába csúszott rajztanár portréja lesz.
Hol kontemplatív és hallgatag, hol disputaéhes és szószátyár, hol önmagából kibújva reflexív, de mindvégig ugyanolyan intenzív – dacára a közel három és fél órás játékidőnek.
Recepcióját nézve kár, hogy a tavalyi Cannes-i debütálása után a film végül mégsem került bele a nemzetközi alkotásokat felsorakoztató Oscar-mezőnybe, noha megérdemelte volna. Ceylan rendezése ugyan helyspecifikus, de olyan, korunkban releváns kérdéseket tesz fel, amelyeken mind illene eltöprengenünk.
Samet (Deniz Celiloğlu), a középiskolai rajztanár, tanügyi kihelyezése folytán egy izolált anatóliai faluban tengeti napjait. Különösen zord vidék ez, hosszú, kemény telekkel és rövid, mérsékelt nyarakkal. Ugyanígy a társadalmi klíma is nehezen elviselhető: méltatlan életkörülmények, múltban rekedtség és kollektív elvágyódás jellemzi a térséget. Samet utolsó mentsvára a hobbifotózás, de még inkább a nyolcadik osztályos Sevim (Ece Bağcı), aki nagy ámulattal néz tanárára. A kettejük közötti viszony azonban elmérgesedik, nem sokkal később pedig Samet – kollégájával, Kenannal (Musab Ekici) együtt – hirtelen nagyon komoly vádak elé néz. Névtelenségben maradt diákok panaszt nyújtanak be a két tanárral szemben azok állítólagos, szexuális töltetű közeledése miatt. Mindeközben Samet és Kenan szerelmi háromszögbe gabalyodik a szintén tanárként dolgozó Nuray-jal (Merve Dizdar), aki egy öngyilkos merénylet túlélőjeként próbál újra fogást találni életén.
A film alapszituációja világosan jelzi, hogy Ceylanék forgatókönyve két nagy tömbbe szervezi a cselekményt, egyrészt az iskolai abúzus, másrészt a szerelmi háromszög köré. A vád által megbélyegzett és kiszolgáltatott tanár (különböző mértékben) a tavalyi év magyar filmjében is megjelent – ld. az Elfogy a levegő vagy a Magyarázat mindenre c. filmet – az Elszáradt füvekről viszont abban más, hogy itt nem érezzük ezt a vádat felfújtnak vagy alaptalannak. Samet nem jut el szexuális abúzusig és pedofíliáig, ettől függetlenül a nyolcadikos Sevimmel való bánásmódja zavarbaejtő. Eleinte finoman manipulálja, majd az iskolai botrány dühétől hajtva sorozatosan megalázza a nyolcadikos lányt. Ceylan kamerája mindeközben az események lekövetője, semmint kommentátora, megtagadva azt a gesztust, hogy morális iránytűt adjon a kezünkbe. Talán azért is, mert a film elsősorban nem abban érdekelt, hogy a tanintézményen belüli kiszolgáltatottságról állítson fel bárminemű tézist.
Az Elszáradt füvekről világát Samet alakja mozgatja igazán, a magának való mizantrópé,
aki tele van hiúsággal és indifferenciával – és aki számára Sevim valamiféle megragadhatatlan esztétikai minőséget képvisel, nem szerelmet.
Különösen merész tehát a forgatókönyvírók részéről, hogy egy olyan szélsőségesen antipatikus és megosztó figurára helyezik a hangsúlyt, mint Samet. Deniz Celiloğlu nagyszerű megformálásában a karakter afféle kettős vizualitást nyer: a környezetében egy hétköznapi problémákkal küzdő, karizmadeficites arc, de a néző már egy fokkal közelebbről látja őt és keserű apátiáját, sérülékeny pontjaival és morálisan megkérdőjelezhető intencióival együtt. Celiloğlu egyik lebilincselő partnere Dizdar – aki Cannes-ban a legjobb színésznő díját is elnyerte alakításáért – kettejük közös vacsorajelenete pedig a film talán legemlékezetesebb pontja. A nő aktivizmusra, tettre kész szelleme, társadalmi részvételisége még szemléletesebbé teszi a férfi apolitikusságát, közösségi erőből való kiábrándultságát és statikusságát.
Más szóval, az Elszáradt füvekről direkt módon szegezi a nézőnek a kérdést: aktivitás vagy passzivitás?
Melyik stratégia szerint éljük az életünket? A film hatáskörén túlmutatva könnyen vonatkoztathatjuk ezt az oppozíciót a klímakrízissel, társadalmi egyenlőtlenségekkel vagy éppen politikai elkötelezettséggel szembeni attitűdünkre.
Ceylan rendezése így legfajsúlyosabban intellektusra ható filmélmény és ebbe az összképbe szépen illeszkedik a gyakran statikus, hosszú beállításokkal kibontakozó képi világ. Az Elszáradt füvekről stilisztikai rokonságban áll a lassú mozival és a román újhullámmal – Cristian Mungiu R.M.N. c. filmjéhez az elszigetelt és elvágyódó falu képe is köti – továbbá olyan világmagyarázó funkcióval látja el a környezetet (főként a természetet és a vidék emberét), ami szavak nélkül is „beszédesnek” bizonyul. Nem véletlen, hogy a film feltűnően sok totált és kevés közelit használ. Ceylan több alkalommal portrésorozatokat is mutat ember és környezete szimbiózisáról, a kamera mintegy Samet fényképezőgépének nézőpontját felvéve. Automatafegyverrel pózoló férfi lova mellett (talán kurd szeparatista) és mezőgazdasági munkát vállaló gyermekek néznek bizonytalanul a kamerába, egy-egy képbe sűrítve a török valóság különböző darabkáit.
Bár számos tematikai és stilisztikai jegy fűzi össze előző filmjével (A vadkörtefa), az Elszáradt füvekről jóval meggyőzőbb lenyomata Ceylan szerzői érdeklődési körének, melynek fontos része az elvágyódás, a centrum és periféria egyenlőtlen viszonya, az egyén önkeresésese és természetesen maga Törökország. Az Elszáradt füvekről reflexióra sarkall, kényelmetlen helyzetbe hoz és elkápráztat: nemcsak a hétköznapokból, hanem a komfortzónájából is kimozdítja nézőjét ambiguitásával és leírhatatlan sejtelmességével.
