„Al Capone azt mondta, hogy egy udvarias kérés egy fegyverrel a kézben mindig hatásosabb, mint egy sima udvarias kérés” – hangzik el Robert De Niro szájából a Vérmesékben, ami egyszerre ironikus és zavarba ejtő. Egyrészt szomorú, hogy játszott ő már nagyobb szerepeket is, mint kritikánk tárgyának főhősét. Ugyanakkor feldob, mert ez az utalás már annyira meta, hogy csak na. A Vérmesék szerencsére csak alkalmanként esik a végletekbe; leginkább szórakoztat, de azt nagyon.
Luc Besson a 2005-ös Angel-A óta nem rendezett teljesen élőszereplés filmet. Persze a köztes időben sem tétlenkedett: rengeteg mozi megszületése felett bábáskodott, producerként és forgatókönyvíróként egyaránt. Ettől függetlenül öröm volt hallani, hogy újra teljes mellszélességgel a kamera mögé áll kézbe véve a megafont, hogy újra ő dirigáljon. A Vérmesék egyszerre tagadhatatlanul igazi Besson mozi, azzal a bizonyos francia virtussal, ami nála szinte alapkövetelménynek számít, ugyanakkor az is látszik rajta, hogy valami elveszett a frissességből (ami azért érthető), meg a lendületből a pihenőévek során.
A film legnagyobb erénye, hogy minden abszurditásuk ellenére egy szerethető családot sikerült a főhősökből faragni. A Manzonik tanúvédelmi programban kénytelenek részt venni, miután Giovanni (Robert De Niro) elárulja a helyi keresztapát. Az egykori gengszter famíliának azonban nehezen megy a beilleszkedés; immár sokadik alkalommal költözteti őket egy FBI ügynök (Tommy Lee Jones), ezúttal Normandiába. Persze nem egyszerű új barátokat szerezni, ha az asszony (Michelle Pfeiffer) enyhén piromániás, a lány (Dianna Argon) első nap teniszütővel esik neki a helyi szépfiúnak, a trónörökös (John D’Leo) pedig felforgatja a suli addigi hierarchiáját.
A színészgárdára nem lehet panasz, elvégre De Niro, Jones és Pfeiffer hármasa miatt döntött a rendezés mellett Besson (eredetileg csak a forgatókönyvet írta volna Tonino Benacquista regénye alapján). Mellettük a fiatalok (D’Leo és Agron) is megállják a helyüket, ami azért nem kis teljesítmény. A fekete humor és a pörgős francia akciók kedvelőinek különösen ajánlott a film, ám a kikacsintásokra érzékenyeknek kevésbé. De Niro karaktere, Giovanni ugyanis nem egyszer visszatekint saját maffiózó múltjára, vagy a nagy példaképre, Al Caponéra, sőt „családi moziként” még a Nagymenők is előkerül. Meta felsőfokon.
Ami nagyon kilóg a képből, az egy melodramatikusra sikerült szerelmi szál, de annyi baj legyen. Luc Besson visszatért, és még ha nem is alkotott megint egy Leon, a profit (végül is egyszer már igen), attól még örülünk. De még mennyire!