Tim Burton előmászott az alvilágból, hogy ott folytassa, ahol ereje teljében abbahagyta: a Beetlejuice Beetlejuice nemcsak remek folytatása az első filmnek, hanem a rendező kiábrándult rajongóinak is új reményt adhat.
A Beetlejuice Beetlejuice első jeleneteinek egyikében Monica Bellucci darabokban ébred fel több évszázados álmából, de testrészei megtalálják egymást: a nagy erejű démon összerakja magát és bevetésre indul, hogy régi fényében tündökölve elszippantsa bárkinek a lelkét, akivel találkozik. Tim Burton, akinek a karrierje igencsak megakadt a 2010-es évektől (utolsó általános elismerésnek örvendő filmje a 2007-es Sweeney Todd, az engedékenyebbeknek még a 2010-es Alice Csodaországban is tetszett, onnantól viszont rosszabbnál rosszabb filmeket rendezett) ugyanígy tér vissza a halálból (és mellesleg a forgatáson összejött a színésznőjével, ami szintén egyfajta diadal). Második nagyjátékfilmjének folytatásában újra azt az arcát mutatja, ami miatt annak idején megkedveltük őt, és pont egy korai siker újrázásával kap új esélyt rajongói előtt. A Beetlejuice Beetlejuice szervesen kapcsolódik az 1988-as Beetlejuice-hoz, de tovább is gondolja azt, miközben az elszórt mondatokban összefoglalt előzményeknek köszönhetően önállóan is értelmezhető.
A Beetlejuice folytatásának lehetősége a bemutató után azonnal felmerült,
de a közelmúltig nem sikerült megfelelő forgatókönyvet találni hozzá, így csak 36 évvel az első film után érkezett a ráadás. Az időpont egyszerre szerencsés és szerencsétlen. Egyrészt a begyűrűző nyolcvanas-kilencvenes évek nosztalgia ma már patinával vonja be az eredetit, előnyt adva a folytatásnak, ugyanakkor a tömegesedő legacy sequelek többsége alulmúlja az elvárásokat az ihletettség hiánya és a fanservice túltengése következtében, úgyhogy akár már elege is lehet a nézőknek abból, hogy újdonság helyett megint felmelegített fogást kapnak. Fontos azonban, hogy az eredeti film Burton legelvetemültebb agymenései közé tartozik, a benne felvonultatott ötletek pedig könnyedén megtöltenek egynél több filmet is. Még bonyolultabb kérdés, hogy a Beetlejuice-t (és Burton munkáinak többségét) meghatározó goth esztétika ma nem éli fénykorát – noha éppen a Burton részévtelével készült Wednesday-sorozat sikere rácáfolhat erre.
Az új film forgatókönyvírói pedig épp ebből a sorozatból érkeztek, ami előzetesen is bizakodásra adhatott okot.
De mi a helyzet a régi film (és Burton korabeli filmjei, azaz a két Batman) dinkaságával, sajátosan felforgató, fekete humorával, bizarrságával és ellentétes minőségeket ütköztető, kiszámíthatatlan hangnemével? A Beetlejuice Beetlejuice ebben a legjobb: tökéletesen visszahozza és felfrissíti a túlzásokon, gyermeteg tréfákon és gótikus körítésen alapuló horrorvígjátékos stílusát. Másfél órára ismét a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján érezhetjük magunkat, mégsem érződik elavultnak, meghaladottnak Tim Burton 20. egészestés filmje. Ma már egyáltalán nincs divatban ez a fajta felütés, de Burton pontosan érzi, hol tarthatja meg, és hol kell áramvonalasítania bevált eszközeit, így a retró arcoknak és az új rajongóknak is szuper szórakoztatást nyújthat. Annyival viszont mégsem szabálykövetőbb vagy óvatosabb, hogy az eredmény biztonsági játékos stúdióproduktumnak tűnjön.
A Beetlejuice Beetlejuice a karakterek korát és élethelyzetét illetően nem titkolja az idő múlását, minden más azonban pontosan ugyanolyan, mint húsz évvel ezelőtt. Szellemek akkor is léteznek, ha nem hiszünk bennük (mint Lydia [Winona Ryder] tinédzser lánya, Astrid [Jenna Ortega]), a szellemvilágban úgysem telik az idő, Betelgeuse-t (Michael Keaton) pedig ugyanúgy fel lehet ébreszteni, ha háromszor kimondjuk a nevét, és ugyanolyan fékezhetetlen lesz, mint annak idején (Michael Keaton a smink alatt semmit nem öregedett). Fokozatosan kiderül, mi történt az elmúlt évtizedekben a régi szereplőinkkel, ezen események pedig akár egy másfeledik filmet is kitölthettek volna, de a jelen sem kevésbé eseménydús. Halálesetek, szellemszerelem, esküvő, Halloween, a holtak átjönnek a mi világunkba, az élők átmennek az alvilágba… három generációnak kell megtalálnia egymással a közös hangot, az igaz szerelem könnyen hamisnak bizonyulhat, de vannak eltéphetetlen kötelékek is.
A Beetlejuice Beetlejuice kifejezetten gyors tempójú, sokfelé ágazó film, ám végül úgyis minden szál ugyanoda vezet: Betelgeuse-hoz.
Az első film a képtelen történet mellett a gumiszerű maszkokkal, egyedi és fantáziadús praktikus effektekkel sokkolt, ezekről pedig a folytatásban sem kell lemondanunk. Burton nem törekszik a valószerűségre (persze egy élőhalottakkal teli horrorvígjáték esetében eleve nehezen értelmezhető ez a fogalom), megtartja a rajzfilmeket idéző effekteket, amelyek csak a technika fejlődése miatt körözik le az eredetieket, de a megcélzott hatás ugyanaz: röhögjünk, amikor Betelgeuse-nak kiguvad a szeme, kiömlik a bele, olyan félelmetes arcot villant, hogy a néző inkább nem is láthatja, amikor valakit félbeharap egy cápa vagy egy gerely van átszúrva a torkán.
Ez egy nagyon vicces és felszabadult film, még animációs betét is van benne (noha erre valószínűleg csak amiatt volt szükség, mert az első részben Lydia apját játszó Jeffrey Jones azóta elítélt szexuális bűnöző, nem játszik filmekben, ezért az anyát játszó Catherine O’Harával ellentétben nem térhetett vissza).
A Beetlejuice Beetlejuice az első film sok ötletét megismétli,
de miért is kellene változtatnia ezeken, mikor olyan jól működnek. Főleg az alvilág ábrázolásával alkotott egyedit egykoron Burton (a zöldben úszó, bürokratikus, föld alatti folyosórendszer, ahol minden halott abban az állapotban van jelen, ahogyan meghalt), ez pedig kiapathatatlan forrása az új gegeknek, de az új film egyáltalán nem elégszik meg azzal, hogy megismételje az elsőt: persze, a szereplőink visszatérnek a kísértetjárta házukba, az alaphelyzetből azonban elég más irányba kalandozunk. Azaz a film nem azon folytatások közé tartozik, amelyek csak meg akarják ismételni az első narratíváját úgy, hogy minden történetelemre rátesznek egy lapáttal, minden nagyobb, erősebb és látványosabb. Nem véletlenül kellettek évtizedek a forgatókönyv megtalálásához: ez nem csak egy alibitörténet, még ha nagyon magasröptűnek nem is lehet nevezni.
Ahogyan Burton és forgatókönyvírói (Seth Grahame-Greene, Alfred Gough, Miles Millar) sem a könnyebbik végét fogták meg a feladatnak, az utóbbi időben szintén kicsit megszürkült Danny Elfman is kitett magáért: ez egy kifejezetten zenés film, amelynek meghökkentő musicaljelenetei majdnem mindig működnek is. Az új alkotás tehát azon legacy sequelek sorát bővíti, amelynek nem hogy van értelme, hanem a régi kedvenc nyomába ér, akár még meg is haladja azt. Tim Burtonnek van helye a 21. században is.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk, további cikkeink az eseményről itt. A Beetlejuice Beetlejuice szeptember 5-től látható a magyar mozikban.
