A Joker: Kétszemélyes téboly valódi őrületét az jelenti, hogy ez a folytatás egyáltalán elkészülhetett, és hogy mindezt Todd Phillips, Joaquin Phoenix és Lady Gaga komolyan gondolta.
Érvelhetnénk azzal, hogy a Joker: Kétszemélyes téboly egy ironikus, önreflexív második rész, ami a folytatások intézménye elleni kiáltványként működik. A két évvel a Joker eseményei után a börtönben és Arthur Fleck (Joaquin Phoenix) tárgyalásán játszódó második felvonásban újra és újra egy bizonyos, egészen megosztó tévéfilmre utalnak, ami akár Todd Phillips első rendezését is jelentheti. A direktor pedig nem csak ezt, de Joker és Harley Quinn hírhedt szerelmét is látszólag ironikusan kezeli, ahogy magát a folytatás tényét is. Hiszen Todd Phillips a Másnaposok óta tudja, mekkora teher egy sikerfilm következő etapjait elkészíteni a közönség és a stúdió nyomására – a kezdeti szinergiát szinte lehetetlen megismételni, de miért is kéne?! Nem szabad engedni a kapzsiságnak! Ezért elkészített egy bűnrossz filmet. Amiben valójában az önreflexió csak köldöknézegetés, az irónia ötlettelenség, és ami ténylegesen – nem gúnyos felhanggal – sétál egyenesen bele a folytatások csapdájába.
Mondhatnánk, hogy „nem sikerült megismételni az első rész bravúrját”, amennyiban a Joker valójában nem lenne több egy hatalmas blöffnél, aminek a fél filmvilág bedőlt. Ezért persze nem hibáztathatunk senkit: Martin Scorsese elég zseniális rendező ahhoz, hogy a hátán felkapaszkodók „pastiche-ai” minimum fogyaszthatóvá tegyék a másolatot is.
Ezúttal azonban nem állt Phillips rendelkezésére senki, akinek a műveire támaszkodhatna, hiszen rendkívül lázadó módon a Joker egész személyéhez nem passzoló musical műfaját választotta a Joker: Kétszemélyes téboly zsáneréül.
Így nem lehetett mást tenni, mint kiszipolyozni a klasszikus betétdalokat a musicalek aranykorából, felkérni Harley – elnézést: Lee Quinzel szerepére Lady Gagát, és remélni a legjobbakat. A cél természetesen egy őrjítően szubverzív, műfaji szabályrendszereket zseniálisan áthágó, társadalmi kommentártól hemzsegő alkotás lett volna. A Joker: Kétszemélyes téboly azonban pusztán az első rész hosszúra nyúlt epilógusa lett.
Ugyan nem látjuk a Joker anarchiát inspiráló fináléjának következményeit a társadalomban, ahogy fent említettük, Arthur Fleck életében igen: az Arkham börtönrészlegén ül és a tárgyalására vár. Ha azonban nem emlékeznénk, mi történt az első részben, egy ötperces, Bolondos dallamokra hajazó, Joker és árnyéka című animációs kisfilmben (a Joker 2 legötletesebb része) felelevenítik az eseményeket, de leginkább Murray Franklin meggyilkolását. Eszerint Arthur Fleck és a sötétebb énjét, a Jokert reprezentáló árnyéka két külön személyiség.
A disszociatív személyiségzavar Fleck védelmének fő csapásiránya lesz, ahogy a film maga is pszeudo-pszichologizálással igyekszik revizionálni az első részben látottakat.
És ha a rajzfilm nem lett volna elég, a további kétórás játékidőben szavakkal is felmondják újra és újra a leckét. Miközben a sztori a saját farkát kergető kutyaként egy helyben toporog (pedig ketten is felelnek a forgatókönyvért: Phillips és az előző részt is jegyző Scott Silver), hogy aztán ugyanoda fusson ki, mint a 2019-es Joker. Anarchia, lángoló Gotham City és újabb Jokerek inspirálása. Ugyanakkor sehol a címben ígért téboly. Pláne nem akkora, ami két személyre is elegendő.
Persze, a Joker: Kétszemélyes téboly igazából a címszereplő és Lee Quinzel szerelmére utal. De nem abban az értelemben, amire gondolnál: nem forgatják fel Gotham nyugalmát, de még Arkhamét is csak egy picit, mikor tüzes dalra fakadnak. Inkább csak arról van szó, hogy bolond, aki beleszeret bármelyikükbe is.
Lee Quinzel minden sorozatgyilkos groupie egyszemélyben, akinek Joker grandiózus teátrálitása kell, nem Arthur Fleck szánalmas kapálózása.
Ezért mikor páciensekként megismerkednek a pszichiátrián, mindent megtesz azért, hogy előhozza a nagyon is befolyásolható Fleckből a gyilkos bohócot. A gyógyszerei elhagyására biztatja, és arra, hogy – miután mindketten részt vesznek a kórház zeneterápiáján – dalban fejezze ki az érzelmeit, gondolatait.
Ekképpen fogja meg Phillips a musical műfaját a Joker: Kétszemélyes tébolyban. Azonban a zsáner konvenciói elleni nagy rebelliókban nem képes felállítani a saját szabályrendszerét.
Megküzdési stratégiaként csak úgy dalra fakadnak egy amúgy „musicalmentes” világban? Esetleg a nagyszabású dalbetétek kizárólag Joker fejében léteznek?
Bárcsak Phillips ez utóbbihoz ragaszkodott volna: Joker és Lee duettjei megkapóak voltak, és nemcsak azért, mert akkor legalább végre történt valami. De inkább ráerősít a szekunder szégyenre, és minden túlnyújtott, túlírt jelenet végén, mikor már elfogytak a szavak, énekelteti a színészeit. Tény, hogy Lady Gagát legalább jó hallgatni (és nem mellesleg színésznőnek sem utolsó), Joaquin Phoenix előadásmódja viszont csak először megnyerő – milliomodjára viszont mindketten csak unalmasak.
Ahogy maga a Joker: Kétszemélyes téboly is az. Minden kreativitást és egyedi koncepciót nélkülöz, mintha picit más képekkel néztük volna újra az első részt. Bárcsak a végén kezdődött volna, – és nem (csak) azért, mert akkor hamarabb túlvagyunk az egész tébolyító katyvaszon, hanem, mert – onnan fűzve a sztori talán tényleg az a meglepő, újszerű, izgalmas film lehetett volna, aminek szánták.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk, további cikkeink az eseményről itt. A Joker: Kétszemélyes téboly október 3-tól látható a magyar mozikban.
