Az Anyai ösztön takaréklángon égetett, abszurdan rapszodikus Hitchcock-paródia.
Látszólag minden adott ahhoz, hogy az Anyai ösztön elgondolkodtató pszichothriller legyen, ám mint annyiszor korábban, itt is bebizonyosodik, hogy a jó műfaji filmeket nem a kötelező elemek teszik kiemelkedővé. Céline (Anne Hathaway) és Alice (Jessica Chastain) szomszédok egy jómódú környéken, gyerekeik egykorúak és gyakran játszanak együtt. A két nő szoros, szinte testvéri viszonyban van egymással, amely hamar meginog, amikor tragédia következik be a családok életében. A szörnyű baleset után a két nő viszonya megromlik, bizalmatlanság és gyanakvás övezi minden találkozásukat.
A pszichológiai thrillerek egyik legfontosabb eleme a kiváló érzékkel épített feszültség, a szereplőkben és a nézőben párhuzamosan növekvő bizonytalanság, a tudati és idősíkok váltakozása.
Mindezen elemek az Anyai ösztönben ugyan feltűnnek, de az ízléstelen ritmika, a túlzó színészi játék és a rossz vágás jelentősen ront az összképen. A kellemetlen és feszült nézői élmény itt nem a műfaj kedvelői által elvárt módon jön létre, és így könnyen válik a megszámlálhatatlan Hitchcock-parafrázis egyvelegévé.
Ez az operatőrként dolgozó Benoît Delhomme (A zöld papaya illata, Van Gogh az örökkévalóság kapujában) rendezői bemutatkozása. A kétségtelen szakmai tudás, amely kifogástalan látványból egyértelmű, nem jelenik meg a film más elemeiben. A casting elhibázottsága egyértelművé válik az amatőr, erőltetett színészi játékon, amelyhez hasonlót ritkán látni hollywoodi produkcióban. A két főszereplő küszködik a papírízű dialóggal, igyekeznek a rosszul felépített jelenetekben kompenzálni, kevés sikerrel. Így a köztük lévő, titkokkal terhelt mély barátság egyáltalán nem hiteles, elveszik a tét, és a film hamar kiszámítható melodrámává válik.
Sajnálatos, mivel a film alapjául szolgáló Barbara Abel-regény és annak belga megfilmesítése (Duelles) érdekes kérdéseket vetnek fel. A nőket folytonos tökéletességre ösztönző századközepi amerikai kertváros nem véletlenül találó környezete a nők társadalmi szerepét vizsgáló pszichológiai thrillereknek (A stepfordi feleségek, Nincs baj, drágám).
A teljes önfeláldozás árán fenntartott tökéletes külső, otthon, anyaság és ennek terheinek bagatellizálása mind olyan motívumok, amelyeket ugyan érint az Anyai ösztön, de egyáltalán nem tematizálja azokat.
A film elvéti annak lehetőségét, hogy megvizsgálja, mi áll a két nő viselkedése és tettei mögött. Csak futólag tudjuk meg, hogy Céline szülés utáni depresszióval küzdött, amelyet férje azzal orvosolt, hogy feleségét pszichiátriai kezelésre küldte, majd saját érdekeire hivatkozva lebeszélte arról, hogy visszatérjen újságírói munkájához. Hangsúlyosabb a filmben Alice meddősége, és ennek következményei, azonban a megközelítés felszínes.
A kor társadalmának ítélete miatt a két nőre még nagyobb nyomás nehezedik, hogy társadalmi szerepeikben (nő, anya, feleség) teljesítsenek, ám amikor véletlenül vagy szándékosan ebben „elbuknak”, a film ugyanolyan együttérzésmentesen fordul el tőlük, mint kortársaik. A gyász, a társadalmi elvárások és a bizalmatlanság által kiváltott érzelmeket hisztrionikus rivalizálássá redukálja a film, súlytalanná téve a szereplők valós és komplex motivációit. Cselekvéseik öncélúnak, átgondolatlannak tűnnek, ami inkább megvetést, mintsem együttérzést vált ki a nézőből.
Kihagyott lehetőségei ellenére fontos kiemelni a film kiemelkedő látványvilágát.
A film operatőre is Delhomme volt, és elmondható, hogy kompozíciós érzéke az egyetlen olyan elem, amelyben a film megidézi előképeit. Az egyértelmű Hitchcock-utalások idézetek maradnak, nem válnak egyszerű másolattá. Azonban a szüntelenül széles ablakokon keresztül figyelő szomszédok, a valószínűtlen mélységű lépcsőstruktúrák itt csak hangulatteremtő elemek. Az eltelt évtizedekben kanonizálódott, egykor újító kompozíciók trivializálódtak, és ezzel elvesztették érzékletességüket. Kiegészülve Russell Barnes látványtervező és Mitchell Travers jelmeztervező kifogástalan ízlésű munkájával, a film erőssége vizualitásában rejlik. Ezzel az Anyai ösztön azon filmek hosszú sorát egészíti ki, amelyek kiváló szakemberek munkája, azonban hiányzik belőle egy erős művészi vízió, és szereplők motivációinak kontextualizálása.
A pszichológiai thriller műfaja bizonyítottan alkalmas, hogy reagáljon a pszichoszociális jelenségekre. Ennek legismertebb példája George Cukor Gázláng című filmje, amely a 2022-es év szavának választott „gázlángozás” kifejezés forrása. Az Anyai ösztön azonban minden igyekezete ellenére nem képes megadni azt a mélységet, amelyet a téma megkíván. A felszínen sejtetett, nem kellően kidolgozott elemek miatt a film végére tragikomikussá válik a hangvétel. Így a két nő közötti dinamika is elveszíti tartalmát, és a film egy takaréklángon égetett, bátortalan műfaj-etűddé válik.
Az Anyai ösztön május 30-tól látható a mozikban.
