A Z generáció horrorfilmjei túlmutatnak az aktuálisan prezentált rémek szörnyűségein: az Alien: Romulus a kizsákmányolás kortárs alakváltozataira világít rá.
A történet ezúttal egy csapat fosztogató tinédzser kálváriáját mutatja be, akik egy jobb élet reményében lépnek a bányatelepük fölé sodródott, elhagyott(nak hitt) űrállomásra, a Romulusra. A kilátástalan jövő előtt álló fiatalok már rég rájöttek, hogy a fennálló világrend nem az ő érdekeiket szolgálja, és csak önmagukra számíthatnak. A csapat legfiatalabb, ártatlanul naiv tagja, Rain (Cailee Spaeny) azonban még bízik a kemény munka megbecsülésében és a hagyományos családi értékekben. A többiek: a férfiasan belevaló kapitány, Navarro (Aileen Wu), a megbízható szépfiú, Tyler (Archie Renaux), a szájhős, Bjorn (Spike Fearn) és a várandós Kay (Isabela Merced) viszont lelkiismeretfurdalás nélkül szegülnek szembe a törvénnyel. A különböző társadalmi félelmek metaforikus alanyaként megjelenő, nagybetűs Halál azonban már a nyomukban van. Így a küzdelmek morális háttere
ideológiai alapokra helyezi a változatos vérengzéseket.
Már A nyolcadik utas: a Halál alapkoncepciója is a korban népszerű slasher filmek tematikáját ötvözte a pár évvel korábban bemutatott Csillagok háborúja okán éppen aranykorát élő világűr-lázzal. A tudományos-fantasztikus közegbe helyezett kaszabolós történet elsősorban az olyan produkciók mintájára készült, mint a Halloween – A rémület éjszakája vagy A texasi láncfűrészes mészárlás, csak éppen egy földöntúli entitásra osztotta a kegyetlen gyilkos szerepét. A nyálkás undorban tocsogó űrbéli szörnyeteg ráadásul tovább fokozza a zsáner jellegzetes nemi erőszak metaforáját: a xenomorph elődjeivel ellentétben nem egyszerűen késszúrásokkal imitálja a szexuális bántalmazó behatolásait, az áldozatokat felnyársalni képes hegyes farka és a fejéből falloszszerűen előbukkanó belső állkapcsa teste meghatározó biológiai vonásai.
A film popkulturális ikonná váló final girl-je, Ripley (Sigourney Weaver) ugyanakkor nem erkölcsi tisztasága miatt menekülhetett meg. Az első Alien-film a munkásait veszélyeztető nagyvállalattal szembeni osztályharcként prezentálta a küzdelmeket, melyek során a hatalmi pozíciókban lévő fehér férfiak estek először áldozatul. A társadalmi elnyomás tematikája pedig a franchise egészén végigvonult a militáns második résztől a börtönközegben játszódó, illetve a törvényen kívülieket szerepeltető további epizódokon át a krízishelyzeteket okozó szupercég hátterébe betekintést engedő előzményekig.
Az Alien: Romulus a teljes franchise-t alapul vevő legacyquel,
amely a korábbi motívumokat – különösen A nyolcadik utas: a Halál és a Prometheus fordulatait – idézve halmozza a kizsákmányolás tematikájának aktuális megnyilvánulásait. A nagyvállalatok térnyerése ezúttal is központi téma. A főszereplők már-már élhetetlenné terraformált bolygóján még a nap sem süt ki soha, az egész környezetet a borús ipartelepi reménytelenség poros félhomálya lengi be. Az ide telepített kolónia egyetlen célja az előírások szerint teljesíteni a kiszabott bányamunkát, hogy egyszer elszabadulhassanak ebből a letargiából. A folyamatosan növekvő kvóták azonban teljesen ellehetetlenítik a boldogulást. Mindeközben a vállalat egy poszthumán hibrid faj kitenyésztésével kívánja ellenállóbbá tenni az elemeknek kitett, rövid életű dolgozóit, hogy még hatékonyabban termelhessenek. Az alien tehát a haszonelvű anyacég (szó szerint) kizsigerelő megoldása a fenntarthatatlan munkakörülményekre.
A korporációs álságosságokat pedig csak tovább tetézi az a törődést színlelő képmutatás, ami – A nyolcadik utas: a Halálhoz hasonlóan – anyaként hivatkozik a mindent irányító rendszerre, a valójában a vállalati érdekeket szem előtt tartó androidot pedig arra készteti, hogy az emberek barátjának adja ki magát. Az intézményrendszerek kritikája ugyanakkor a szűkebb értelemben vett családra is kiterjed. Ebben az összefüggésben a gazdatestén élősködő, parazita alien a gyermekvállalás megelevenedő depressziójaként kísért. A biztos pusztulás kilátástalanságában világra hozott lény belülről emészti fel szülőszerepbe kényszerült áldozatát. A tinédzser különítmény terhes tagja ráadásul kapcsolaton kívül fogant utódja miatt válik kiszolgáltatottá, mind erkölcsi, mind fizikai értelemben.
Az Alien: Romulus pedig csak tovább fokozza a lesújtó jövőkép-metaforák sorát,
amikor a készletek önző emberi felhasználása miatt végbemenő hirtelen hőmérséklet-emelkedéssel magyarázza a hibernált arctámadó lények feléledését. Az alien tehát a globális felmelegedés áthallásos következményeinek horrorisztikus megtestesülése is. De mégis hogyan győzhető le a kortárs válsághelyzetek átfogó metaforájaként megjelenő űrszörnyeteg, hogy a végső megoldás a sűrűn vázolt krízishalmaz minden aspektusából kielégítő legyen? Fede Alvarez forgatókönyvíró-rendező egy újabb allegóriával, az emberséghez való ragaszkodás köldökzsinórján keresztül menti ki hősnőjét a szörnyűségek közül. A motívum ráadásul képileg szintén meghatározó: az ember-szörny hibrid rém a köldökzsinór elvágásával szakad el teljesen nemcsak testileg gazdatest anyjától, hanem szellemileg a humánumtól is, míg a hősnő egy biztosítókötélhez rögzítve éli túl a végső összecsapást és kerüli el a rideg világűrbe sodródást.
Rain ugyanakkor már (szó szerint esőt jelentő) nevével is az újjászületést, a bűnök elmosását, az élet reményét képviseli. A karakter túlélésének kulcsa ugyanakkor az empátiájában keresendő, ami leginkább a testvérének tartott androidhoz, Andy-hez (David Jonsson) fűződő viszonyában nyilvánul meg. A humanoid robotot sok támadás és kiközösítés éri szintetikus volta miatt. A legtöbb ember nem ismeri el teljesjogú személynek, mivel különbözik tőlük. A helyzet társadalmi áthallásosságát pedig csak tovább erősíti, hogy Andyt egy (a szereplők között egyedüli) fekete színész formálja meg. A karaktert ért atrocitások ugyanakkor bármilyen elnyomott kisebbségi csoportra általánosíthatóak. Így Rain Andy elfogadásán és segítésén keresztül tesz tanúbizonyságot emberségéről, ami a túlélés zálogává válik.
Az Alien: Romulus időnként próbálja morális dilemmákkal árnyalni didaktikus motívumkészletét,
kísérletei jobbára mégis leegyszerűsítő problémafelvetések maradnak. A mesterséges intelligencia megítélése kapcsán például Andy emberek szolgálatába állított áldozatkészsége kerül szembe egy korábbi Alien-filmekből ismerős, cégközpontú android veszteségminimalizáló hozzáállásával. A technológiai adottságok egyértelműen segítő vagy kizsákmányoló felhasználási módjainak ellentétét az olyan konfliktusok bonyolítják, mint amikor a munkások többségének megóvása érdekében a gép a bent rekedt dolgozókkal együtt zárja le a veszélyessé vált bányarészt, vagy nem nyit ajtót a szörny elől menekülőnek, hogy ne sodorja biztos halálba a többieket. A rideg helyzetfelismerésen alapuló döntések hátrányairól azonban épp úgy nem esik szó, ahogy a kiemelt erényként kezelt érzelmi azonosulás tényleges előnyei sincsenek bemutatva.
A morálisan helyes döntések valójában csak további veszélyeknek teszik ki a szereplőket
a cselekmény szintjén, ami némileg ellentmondásossá teszi a film által közvetíteni kívánt értékrendet. A közhelyekké váló meglátásokat pedig a tinifilmes sablonkarakterek és a videojáték-szerű narratíva sem képes tovább mélyíteni. A történet egyes epizódjai az akció-kalandjátékok pályákra osztott kihívásait idézik, melyek egymás utáni leküzdései biztosítják a továbbjutást. Az űrhajó különböző folyósóin és kamráiban zajló hajsza során a szereplőknek hol arctámadók hadaival kell megküzdeniük, hol lopakodásra kényszerülnek és a szorult helyzetben is nyugalmat kell magukra erőltetniük, máskor a súlytalanság szabta új feltételek között kell boldogulniuk, vagy éppen pár kart kellene elhúzniuk, miközben a végső főellenség leselkedik rájuk.
Az egyre sürgető idődramaturgia és a tétek folyamatos fokozása ugyanakkor idővel már-már komikusan eltúlzottá válik. Fede Alvarez szinte teljes filmes pályafutása egykori horror franchise-ok és koncepciók kreatívan inspirálatlan felelevenítéséből áll. A lelketlen ipari korszerűsítést (értsd: kortárs referenciák és aktuális technikai színvonalú effektek hozzáadása) érvényesítő alkotói hozzáállás eddig olyan középszerűségben tobzódó produkciókat eredményezett, mint a Gonosz halott 2013-as és A texasi láncfűrészes mészárlás 2022-es remake-jei, az Alkonyattól pirkadatig sorozatverziója, vagy A tetovált lány történetek folytatása, az Ami nem öl meg. Az Alien: Romulus sem tér el az eddigi sormintától:
az atmoszférával való játék hamar mennyiségi akcióba fordul a végjáték közeledtével.
A film kielégíti az akció-horrorok felé támasztható műfaji elvárásokat: a szörny kellően undorkeltő és gusztustalan, az effektjei hitelesek, az akciójelenetek mozgalmasabb snittjei hosszan kitartottak és jól követhetőek, a képi világ végig baljósan sötét, de jól bevilágított, időnként pedig érzelemfokozó vörösbe borul. A térkezelésből adódó feszültség ugyanakkor kevéssé van kihasználva. A horrorok kedvelt eszköze a szűk terek nyújtotta fojtogató légkör megteremtése, a Romulus űrhajó tág futurisztikus terei viszont a homályban megbúvó ismeretlen bizonytalanságával képesek riogatni. Csakhogy a készítők hamar feláldozzák a meglepetésszerű találkozásokból adódó feszültséget egy-két jump-scare oltárán, hogy a továbbiakban az akciók mennyiségi küzdeleminek adják át a terepet. A szörnyek ráadásul idővel kizárólag akkor jelentenek veszélyt a szereplőkre, ha a dramaturgia éppen úgy kívánja.
Az Alien: Romulus izgalmasabb vizuális megoldásainak nagy része már a bemutató előtt el lett lőve a különböző marketinganyagokban, ahogy a történet belső világépítésének kifejtetlensége sem tartogat különösebb meglepetéseket. Noha a Róma alapítójáról elnevezett epizód a franchise újraindításával kecsegtet, a Romulus inkább csak az 1979-es Alien Remusának – javarészt inspirálatlanul korszerűsített – ikertestvére. Fede Alvarez filmjének világa izgalmasabb, mint amennyit a rendező megmutat belőle, így a végeredmény az effektív műfaji megoldások ellenére is felejthető marad.
Az Alien: Romulus augusztus 15-től látható a mozikban.
