„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. Oblonszkijéknál teljes volt a zűrzavar. Az asszony megtudta, hogy az urának viszonya van a ház hajdani francia nevelőnőjével, s kijelentette, hogy ezek után nem hajlandó egy fedél alatt élni vele” – Tolsztoj kezdőmondatainak harmonikus ritmusa, nyelvtanának kiegyensúlyozottsága éles ellentétben áll azzal a szenvedéllyel teli atmoszférával, amelyben megszületett… Tom Stoppard és Joe Wright egy évszázaddal Maurice Maître első feldolgozása után, úgy meséli el a klasszikus történetet, hogy azok is élvezni fogják, akik nem ismerik, s azok számára is újdonsággal szolgál, akik már többször Tolsztoj nagyregényének végére jutottak.
Aki magyar általános iskolában tanult ének-zenét egész biztos elmosolyodik, amikor meghallja az új (1911-től a nyolcadik) Anna Karenina adaptáció betétdalát. Elmosolyodik, de közben, ahogy sorjáznak a képek és a színfalak mögül előlépnek a szereplők, arra lesz figyelmes, hogy már az első kockával magába szívta a film. Az Anna Karenina új feldolgozása kétségkívül mestermű, egyedül Keira Knightley olykor-olykor túl szélesre sikeredett mosolya lóg ki a filmből. Kárpótolnak viszont azok az – amúgy egyáltalán nem ritka – pillanatok, amikor hajszálpontosan beletalál szerepébe. Amikor ő Anna Karenina, senki más.
A színészeknek rendkívül nehéz dolga volt, hiszen Stoppard és Wright sokat játszik szereplői azonosságával, ahogy mozgatják körülöttük a világot, illetve a világot jelentő deszkákat. Ahogy a legkézenfekvőbb színpadi és filmes trükköktől sem riadva vissza teremtik meg és vonják kétségbe, vonják vissza alakjaik hitét és hitelességét.
Miközben minden zavarba ejtően az, ami. Ahogy Tolsztoj megírta. Vronszkij tehetetlen szerelme, Levin idealizmusa, nagyratörő tisztasága és vidéki mélabúja vagy Oblonszkij dúvad szelídsége pontról pontra követik az orosz író mondatait. S mindezek fölé emelkedik Jude Law megdöbbentő átalakulása: miközben megtartja néhány megszokott mozdulatát, Karenin bőrébe bújva az orosz kastély hatalmas terű szobáiban járva átéli azt a megszentelődés felé tartó bukást, ami az orosz irodalom sajátja. Ezzel a szereppel, miközben egy újabb emblematikus irodalmi figura nyert hiteles alakot, egy színész pályája fordulópontjához ért.
Fontos szólnunk a Kitty-t játszó Alicia Vikander és a Levint alakító Domhnall Gleeson kettőséről, akik az operett jellegű részek és az inkább filmes eszközökkel játszó szakaszokban is mindig megtalálják a helyük. A betükockákkal játszó szerelmesek jelenete sosem volt még ennyire jelentésgazdag és jelentőségteljes a filmvásznon, mintha Stoppard, Wright és a szereplői Tolsztojon kívül Borisz Uzspenszkij A kompozició poétikáját is lapozgatták volna.
Ahogy a film pörög újabb és újabb képi utalásokat halmozva néhányan gyanakodni fognak. Talán színes-szagos Tolsztoj-albumnak értékelik majd, ami a könnyebb utat választva egy egyszerű ritmusváltással próbálja elodázni az adaptálás nehézségeit. Azt hiszem, nem lenne igazuk. Joe Wright új filmjében az irodalom, a színház és a filmművészet egybeolvad. A három művészeti ág által létrehozott totális képben a szereplők helyi értéke finoman átértelmeződik, ám a történet lényege változatlan. Gesamtkunstwerk született, amelyben a zene, a díszletek, a szereplők elvesztik saját jelentéseiket, hogy felkínáljanak egy világot. Éppen ezért alább mindenképp fel kell sorolnunk a stábot a rendezőtől a jelmeztervezőig.
Értékelés: 9/10
