A szende tekintetű kamaszfiú – akit az Oscar-díjas Gettómilliomosban ismertünk meg –, férfi lett és saját kezébe vette sorsát. Dev Patel akciófilmes és egyben rendezői debütálása, A Majomember egy ambíciótól duzzadó, könyörtelenül intenzív és erőszakos bosszútörténet, ami hibái ellenére is képes maradandó hegeket vágni a néző emlékezetébe.
Könnyű lenne azt hinni, hogy egy szimplán Indiára ráhúzott John Wick-klónnal is megkereshették volna a karrierváltás érdekében. De az eddigi szerepeit változatosan és óvatosan megválogató Dev Patel számára ez a projekt klasszikus szerelemgyerek, amit már évekkel korábban megtervezett és mindenét beletette. Idejét, pénzét, saját vérét is (már az első akciójelenet forgatásakor sikerült eltörnie a kezét), a koronavírus káosza miatt már eleve megépült díszleteket kellett otthagyni, a bizonytalan befektetők miatt sokszor hajszálakon függött a forgatás és még az se volt biztos, hogy egyáltalán mozikba kerül, amíg Jordan Peele produkciós cége fel nem karolta. A filmet nézve pedig könnyű meglátni, mitől ragadta meg Peele, a kritikusok és a filmfesztiválos közönség figyelmét: A Majomember minden képkockáját átitatja az a fajta elsőfilmes, fejjel a falnak nekirontó energia, a személyesség és a vágy, amikor valaki újat akar mutatni a zsánerben.
Meg is vannak hozzá a szolid alapok, mert Patel nem elégszik meg a bosszúfilmes sablonok átöltöztetésével (mint ahogy egy átlagamerikai rendező megtenné),
ő az indiai kultúra gyökereihez kívánja kapcsolni az akciófilm elemeit: a valláshoz, a spiritualitáshoz, amit átitat a halál és az újjászületés dualizmusa, a pusztításból következő megtisztulás, ahogy ezt a film során is kihangsúlyozzák.
Nem is szólva az indiai társadalomban meglévő, alapvető szociális különbségekről a kasztok között, szegény és gazdag között, a politikai-szociális kisebbségek között, amik olyan hatalmasok, amit európai fejjel szinte alig tudunk felfogni. Tematikailag igen sokat markol A Majomember és sokszor kifejezetten bátran, így a fókusz nem egyszer kicsúszik a producer/társíró/rendező/főszereplő Patel kezéből, de szerencsére sosem annyira, hogy kártyavárként dőljön össze a film. Vad tempóban száguldó ötletei és vérmocskos ereje hajtja előre.
Pont úgy, ahogy a név nélküli főhőst is (de tényleg, csak a vetítés után realizáltam, hogy egyszer se halljuk az igazi nevét), aki látszólag napszámosként és ketrecharcosként tengeti napjait. Egészen addig, amíg sikerül pincérként beférkőznie Mumbai legmenőbb klubjába, ahol a politikai, a bűnözői és a pénzügyi világ elitje rendezi meg drogokkal és luxusprostituáltakkal vegyített orgiáit. A Férfi viszont nem ok nélkül juttatja magát ebbe a világba, célja van: hogy megtalálja és megölje a korrupt rendőrfőnököt, aki évekkel ezelőtt, a szeme láttára megerőszakolta és megölte édesanyját. Szülőfaluja lángjaival együtt az akkori kisfiú is meghalt és maradt helyében egy üres héj, akit eleinte csak a bosszú mozgat, majd fokozatosan rádöbben, hogy nem harcolhat egyedül.
Amikor az egész országot behálózza és bábként mozgatja a megosztottság, az irányított gyűlölet és a kapzsiság, valakinek tisztítótűzzé kell válnia az igazság nevében.
Az ehhez vezető út pedig szenvedésen, újjászületésen és rengeteg hullán keresztül fog vezetni.
Sok mindent ki fognak majd tárgyalni A Majomember kapcsán, hogy mit csinál és mit nem, de a nyitóakkordnak számító első harmad kirobbanó lendületességét nehéz lesz elvitatni tőle. A verbális expozíciót okosan minimalizáló, gengszteres neo-noirként indul a film, ami szép lassan adagolja az információkat, a motivációkat, a szereplők hátterét és a két India közötti óriási váltásokat: Patellel együtt megyünk a nyomornegyedek reménytelen sikátoraiból a gazdagok hedonista Kánaánja felé, ahol az asztalról felszívott koksznak nagyobb az értéke, mint az utcán élő millióknak.
Ráadásul kezdő rendező létére Patel szinte megszállottan próbálja kerülni az unalmas kamerabeállításokat és vizuális megoldásokat, amitől egy állandó, zaklatott intenzitása lesz az összes jelenetnek:
döntött szögek, 180-360 fokban pördülő kamera, a főhősben dúló érzelmekre és PTSD-re rezonáló vágások, perspektívaváltások, miközben fojtogató, éjszakai neonban áznak a klubok és az utcák. Hála Istennek, hogy nem a Netflixre került ki A Majomember, mert mérföldekkel jobban és hangulatosabban néz ki, mint a streamingóriásokra gyártott „tartalom”-filmek tömkelege.
Ez az állandó képi-hangbéli szőnyegbombázás lesz az első próbatétel az átlagnézőnek, de erősen hozzátesz a feszültséghez, hogy mikor fog a Férfiból kirobbanni a gyilkos ösztön. A robbanás be is következik, de aztán a film szó szerint újraindul, újraéled a látszólag legyőzött főhőssel, aki egy kis csoport ápolásában próbál talpra állni és még erősebb harcossá válni. Amikor a harag, a bosszúvágy már nem elég, mert a cél eggyé válni az anyafölddel, az elesettek, kiszolgáltatottak fájdalmával, hogy szembeszálljunk a gonosszal, ami az egység nevében tiporja el azt, akit gyengének vagy károsnak vél. A Majomember spirituális és politikai vonala (főleg a nacionalista Modi-kormány felé tett utalások miatt) könnyen lepattanhat az erre kevésbé fogékony nézőkről, de egyúttal ad némi lélegzethez jutást is két, emberi pépzúzda között.
Nem hiába használtam ezt a kifejezést, ugyanis A Majomember akciószekvenciáinak köze sincs a Wick-széria elegáns, ballettszerű tűzpárbajaihoz (a film egyik legjobb poénja, amikor hősünk csak egy revolvert tud beszerezni és azt rögtön ki is verik a kezéből), sem a mostani, indiai blockbusterek minden fizikai törvényt felülíró túlzásaihoz.
Nyers, vadállati brutalitású kézitusáival, kaotikusan örvénylő kézikamerás felvételéivel és agresszív vágásaival sokkal inkább egyfajta keresztmetszete a Bourne-trilógiának és a kortárs dél-koreai mozik hasonlóan kés- és ökölcentrikus összecsapásainak.
Viszont a koreográfiának és a kreatív ötleteknek sokszor csúnyán betesz ez a túltolt tempó, ami esetenként már a nézhetőség kárára is válik (van egy autósüldözés, ami konkrétan olyan, mintha az Olivier Megaton-féle Elrabolva folytatásokból mentették volna át). De gyanítom, hogy ez csak az én öregedő, és öreg dolgokhoz szokott szemeimnek lesz probléma, a TikTok-generáció számára bőven befogadható ez a fordulatszám.
A csonttörő harcszekvenciák és a sokszor zenére vágott dübörgő ritmus mellett (amiben még hazai közreműködőt is találunk Jancsó Dávid személyében), a film legfőbb fegyvere a címszereplője: mert a kigyúrt izmok és a taekwondo mozdulatok ellenére Dev Patel tökéletesen tudja hordozni az izzó tekintet mögötti bizonytalanságot, sebezhetőséget és fájdalmat, amit fokozatosan le kell hántolnia magáról, hogy népi hőssé, legendává váljon. A legendák sokszor nem élik túl a harcukat, de amikor a film fináléjában a bíborvörösbe borult liftből látjuk kilépni a Férfit, akkor már tudjuk, hogy nincs benne félelem, csak a megtörhetetlen akarat. Narratív és rendezői bukkanói ellenére az ad egyfajta frissességet A Majomembernek, hogy minden elemében egy ember víziója, akit nem a piaci cinizmus motivált az elkészítésekor, hanem hogy országa és lénye egészét belevigye. Éljen soká a vulgár-auterizmus!
A Majomember április 4-től látható a hazai mozikban.
