16 év kellett ahhoz, hogy tető alá hozzák A holló feldolgozását. A képregényből adaptált filmszéria már négy epizódot és egy tévésorozatot is megélt korábban, de az új elvileg visszatér a gyökerekhez. Ez a halálmadár azonban sosem kap igazán szárnyra.
Tragédia és balszerencse járja körbe A hollót már a kezdetek óta. A képregény szerzője, James O’Barr a gyász által inspirálódott a halálból visszatérő, bosszúálló hős megalkotására, menyasszonyát ugyanis egy ittasan vezető sofőr elgázolta. A legmélyebb fájdalomból egy olyan mű készült 1989-ben, ami több mint harminc évvel később is mozgatja a filmkészítők fantáziáját. 1994-ben Alex Proyas – a későbbi Dark City és az Én, a robot rendezője – egészestés moziban álmodta filmvászonra a koncepciót. Az eredeti fekete-fehér rajzok metropoliszát, egy metálzenétől dübörgő, még erőszakosabb Gotham Cityt teremtett, amelynek egyetlen megváltója, sötét angyala egy halott rockzenész képében jön el.
A holló mozifilm már attól kultikus lehetett volna, amilyen minőségben elkészült.
Inspirálódott, elkülöníthető látványvilág és hangulat övezte, Brandon Lee pedig olyan aurával támogatta a meggyilkolt barátnőjéért bosszút álló, kifestett arcú Eric Draven szerepét, ami karrierjében példátlan teljesítmény volt. Karizmája egyszerre keltett félelmet és szimpátiát, természeti erőként lépett fel, aki feltámadását követően már nem retteg semmitől, így kíméletlenül el tud bánni a rosszfiúkkal. A holló erre az élményre épít legfőképp: a bosszúmozikban általában a főhős óriásit kockáztat a vendettával, a fekete madár által újraélesztett szereplők azonban sebezhetetlen élőholtként szedik áldozataikat. A széria különböző főszereplőit mind összekötötte egyfajta felszabadító arrogancia – csúnyán elbántak velük, most viszont, nem kis csalással, náluk van a royal flush. Eljátszadozhatnak a rosszfiúkkal, visszaélhetnek saját helyzetükkel, és kegyetlenül lemészárolhatják a sokkal gonoszabb, démoni embereket.
Az első filmadaptációt mégis egy súlyos veszteség terhelte, Brandon Lee ugyanis a forgatás közben veszítette életét, miután egy kellékfegyvert rosszul töltöttek meg, azt pedig az egyik színész a szerepe szerint elsütötte. A végzetes baleset miatt hírhedtté vált a produkció, James O’Barr pedig a hírek hallatán azt nyilatkozta, kedvese elvesztését élte újra Lee halálával, és egyúttal bánja is, hogy valaha megalkotta ezt a képregényt. A film később a Miramax addigi legjobb első hétvégés nyitányát eredményezte, a projektre tehát volt kereslet – később pedig három, nem mozis forgalmazásra készült folytatás is megjelent Vincent Perez, Eric Mabius és Edward Furlong főszereplésével. A tévéképernyőn Mark Dacascos alakította a figurát.
2008-ban jöttek az első hírek, hogy újragondolják A hollót a modern közönség számára,
akkor még Stephen Norringtont, a Penge rendezőjét igazolták le a projektre. Nem ő volt az első, aki aztán lepattant a témáról, a későbbiekben Juan Carlos Fresnadillo (28 héttel később), F. Javier Gutiérrez (Körök) és Corin Hardy (Az apáca) is mind elpártoltak, a produkció pedig olyan színészeket vesztett el útközben, mint Bradley Cooper, Luke Evans, Jack Huston vagy Jason Momoa. Ők mind az eredeti figurát, Eric Dravent keltették volna ismét életre. Végül a Hófehér és a vadász, valamint a Páncélba zárt szellem adaptációkban gyakorlott rendezőjére, Rupert Sandersre esett a választás, akinek filmjében az újonnan kigyúrt Bill Skarsgard öli az ellent és szomorkodik szerelme miatt.
Ha nem is tragikus események, de végeláthatatlan produkciós parák kísérték A holló remake elkészültét, annyira, hogy csak 2024-ben látott napvilágot a végső produktum. Megérte várni rá?
Amennyire időtálló történetnek tűnik A holló – a szerelmi gyászról, a bosszúról, a gonosz városról és a nem várt hősről –, annyira a saját korának gyermeke az eredeti. A rockzene és a metál albumborítók által inspirált karakterek már nem működnének olyan módon korunkban, így Rupert Sanderséknek alkalmazkodniuk kellett a jelen igényeihez. Ettől fogva viszont a hangulatot is sikerült az alapoktól kinyírni. Eric Draven ugyanis már nem egy hosszú hajú, démoni külsejű rockzenész, hanem egy szanaszét tetovált, majdhogynem Bundesliga-hajú, mumble rappereken inspirálódott külsejű csövesbánat.
Úgy néz ki, mint Jared Leto Jokerének kiscsoportos óvodás kiadása.
A zord külleme (a rendkívül koncepciótlan testfestésekkel, a „Lullaby” és kérdőjel tetkókkal az arcon) ugyanis egy puhafiú belsőt rejt, aki csupán szeretetre vágyik. És mikor ezt megkapja a szintén eléggé zűrös életű Shelly-től (FKA twigs), az élete legcsodálatosabb időszakát (pár napját, talán hetét?) jelenti számára. A lány azonban egy gyilkosság szemtanúja volt, ezért a misztikus erők birtokában lévő főgonosz (Danny Huston) levadássza és kivégzi őt, valamint újdonsült barátját. Eric viszont, ahogy ismerjük a történetet, a túlvilág és a mi univerzumunk közt ragad, ugyanis egy különös erő, „A holló” (aki egyébként az eredetiben varjú) feltámasztja, hogy bosszút álljon.
A halhatatlanság erejét csak azok kaphatják meg, akiket a madár arra érdemesnek talál: zaklatott lelkek, akiket óriási trauma és igazságtalanság ért. A földöntúli lény tehát az isteni igazságosság megtestesüléseként hatalmazza fel az antológiaszéria épp aktuális hősét, hogy menjen, és tegyen rendet. A szuperhéroszok közül tehát kilóg A holló, aki legfeljebb A Megtorlóval, a kegyetlen, de moralizáló módon ölő igazságosztóval mutat közös pontokat. Talán a szuperhőséra fellángolása is az egyik motiváció volt Eric Draven mozifilmes visszahozására, de a megvalósítás az alműfaj legrosszabb darabjait idézi a 2000-es évekből.
Eric és Shelly már nem rockerek, ők inkább ekizős techno arcok,
és ez nem tesz jót az összképnek. A metálalbumok által inspirált látványvilágot elfelejthetjük, jóformán semmilyen izgalmas vizuális megoldást nem találunk. Az álomjelenetek közhelyesek, a túlvilág előszobája egy ócska, lelakott pályaudvar csupán (itt kommentálják is, mennyire semmilyen a koncepció), az akciójelenetek pedig a vér és a durvulás terén képesek csak emelni a tétet.
Ugyanez a vizualitás hiányzik a karakterből is: A holló ikonikus, felismerhető arcfestése, de legfőképpen kisugárzása. Bill Skarsgardról tudjuk, hogy képes hidegrázósan ijesztő lenni – az Az-filmekben is bizonyította. Itt a játékidő nagy részében csak várjuk, mikor szabadul el a kegyetlenség, amit megtámogat a maró gúny is az ellenfelek irányába. Külseje a már említett „gyász” kategória, kiárusított turis ruháit aztán a játékidő során bőrkabátra váltja, hogy valamiféle stílust próbáljon csiholni a tekintélyt nemigen parancsoló karakternek. Amint Eric elkezd rideg módon mészárolni, a hangvétel valamennyire magára talál, bár ez csak a finálé előtti, operaházi akciójelenetben történik meg, akkorra pedig már bőven késő egy közel kétórás filmnél. Így is
a vérrel borított Bill Skarsgard látványa az egyetlen igazi erénye a remake-nek.
A 2024-es A holló felborította az arányokat. Mivel Brandon Lee nem tudta leforgatni saját filmjének elejét (minden más felvétel már megvolt vele, csak a karaktere eredete nem), ott rögtön antihősként találkozunk vele. Skarsgardnál sokkal nagyobb hangsúlyt kap a szerelmi szál kibontakoztatása, amelyben fellelni egy kedves és ártatlan vonulatot, de a szereplők felszínessége, valamint giccses és patetikus szövegeik nem teszik valóban mélyebbé a cselekményt. Ráadásul Rupert Sandersék felrúgják a széria egyik fontos szabályát. Korábban ugyanis nem fordult elő, hogy a filmnek tétje legyen a gyászolt partner visszahozása az életbe. Aki meghalt, az halott marad; ez egyedül a feltámasztott bosszúállóra nem vonatkozik – épp ez a szomorú a történetben. A holló új verziója már a happy enddel flörtöl, és bár nem vállalja be a teljesen boldog befejezést, így is egy méltatlanul keserédes fináléval zárul a cselekmény, amely még akár a folytatás lehetőségét is magában rejti.
Ha az alkalmanként előkerülő mészárlást nem nézzük, egy elég óvatos és erőtlen filmet találunk A holló képében, amely sem karaktereivel, sem akciójeleneteivel, sem hangvételével, de még új gondolataival sem képes kitűnni. Meghökkentő, hogy erre kellett várni 16 évet, egy olyan feldolgozásra, amely nyálasabb az eredetinél, és cseppet sem vagányabb. Ha a ’90-es évek metálarcaira ciki visszanézni manapság, mit szóljunk a hülye frizkós Bill Skarsgardhoz, aki már most halálkínos? Méltatlan és kidolgozatlan maradt, de mint ismerjük, ez a széria nem marad örökké halott, egyszer garantáltan fel fogják támasztani egy következő alkalomra.
A holló augusztus 22-től látható a hazai mozikban.
