Mintha A mi kis falunk hősei egy egzisztencialista sorsdrámába csöppentek volna – a Háy János szövege és Börcsök Enikő rendezése alapján készült A Herner Ferike faterja egyszerre gondolkodtat el és nevettet meg. Feltéve, ha valaki vevő az efféle bohózati humorra. És el tudja fogadni, hogy amit lát, az esszenciálisan egy színházi előadás, nem érdemes filmszerű filmként nézni.
Mi magunk vagyunk sorsunk kovácsai? Vagy azon az úton kell egyre csak előre haladnunk, ami számunkra előre elrendeltetett – ami irány előre ki lett jelölve számunkra? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseken vekeng három közmunkás az árnyékos fák alatt ücsörögve. Háy János darabjának, A Herner Ferike faterjának központi figurái –
mintha csak Samuel Beckett írta volna a Hamlet sírásóit
– várakoznak a készülőben levő árokparton. Várják, hogy teljen a nap, enyhüljön a tűző napsütés, le lehessen tenni a munkát (illetve tényleges munkavégzés hiányában legalább a kitartóan támasztott munkaeszközt), és lehessen indulni a kocsmába, elfogyasztani a megérdemelt pálinkájukat egy nehéz nap végén.
Nem egyszerű vállalás a színházat a filmmel találkoztatni. A színház a jelenlét művészete, a film pedig ezt a jelenlétet rögzíti, konzerválja. Mégis sokszor keresztezi a kettő egymás útját: vannak darabok, amelyek híres filmeket elevenítenek meg színházi kulisszák közt, és vannak filmek, amelyek színpadra írt drámákat elevenítenek meg a kamerák előtt. Pár hónapja Hajdu Szabolcs vitte filmre párkapcsolati kamaradráma-trilógiájának középső darabját, a Kálmán-napot. Most pedig itt az idei év másik kisköltségvetésű színházi adaptációja is, a film megvalósulása előtt elhunyt Börcsök Enikő-féle pinceszínházi előadás alapján készült A Herner Ferike faterja az elsőfilmes Kovács Gábor Attila rendezésében.
A film három főszereplője (Kaszás Gergely, Borbiczki Ferenc, Lázár Balázs) évről évre ugyanazt az árkot ássák, napról napra ugyanarról beszélgetve. Sziszifuszi – sziszüphoszi – munka ez: a kiásott árkot hónapokon belül újra betemeti az árvíz, hogy aztán jövőre kezdődjön az egész elölről. Minden nap egyforma, ugyanolyan, ugyanaz, ugyanúgy, kiismerhetően ismétlődve. Ebbe a monotóniába kúszik be a három férfi unaloműző fecsegéseiknek köszönhetően a múlt.
Beszélgetéseik középpontjában egy híradói tudósítás áll. Pontosabban ezt próbálná Béla (Kaszás Gergely) kinyögni, értelmes egésszé összerántva el-elkezdett gondolatmeneteit. Eltelik egy év is, mire befejezi, mit is látott „a muter” a híradóban, mi is történt gyerekkori közös ismerősükkel, a Herner Ferikével, a helyi rendőr fiával. Nem is az lesz így az igazán fontos, mit akar a Béla elmesélni (bár azért lehet sejteni, tragédia vár lappangva a felfedésre), sokkal inkább maga az emlékezés gesztusa és az általa előhívott gondolatok viszik előre a film cselekménytelenségét.
A Herner Ferike faterja hétköznapinak tűnő mondatai mögött egy kis magyar sorsdráma bontakozik ki, ahol
a múlt végzetszerűen meghatározza a jövőt, azaz a szereplők sorsát a darab – bocsánat, a film – jelenében.
Látjuk, hogyan megy tönkre egy férfi gyermeke halála után. Látjuk, milyen nehéz kilépni apánk árnyékából, milyen nehéz beilleszkedni, elfogadni a nekünk szánt sorsot, cselekedni, kiállni magunkért. De vajon tényleg az lesz, „amit a Béla mondott” – ami előre meg van írva számunkra? Ha az apám is a Pityu bá’ volt, és én is az vagyok, akkor egyszer majd Pityu fiam is azzá lesz, ami generációról generációra öröklődve előre elrendeltetett?
A mélyen egzisztencialista okfejtések azonban veszítenek súlyukból, ha ezerszer látott típusfigurák szájába adjuk őket. „Kurva unalmas ezt a szar árkot kaparni” – így várja Godot-t a magyar.
A Herner Ferike faterja nehezen tudja egyensúlyban tartani a felmerülő komoly témákat és a bohózatba hajló karakterábrázolást.
A három árokásó remekül illeszkedik abba a képbe, amit a magyar népszerű filmkultúra általában a vidékiekről fest. Az Üvegtigristől kezdve A mi kis falunkig, szinte alig van olyan vidéken játszódó filmünk vagy sorozatunk, ami ne az ügyeskedéseiket ügyetlenkedésbe fordító, alsóbb társadalmi rétegeket képviselő férfikompániák csetlés-botlásaira építene. A Herner Ferike faterjának Bélája, Pityuja és Lalija (már ezek a nevek is…) is ilyen figurák. Dolgozni nem igazán akarnak, munka előtt, közben, helyett és után is csak pálinkáznak, és félreérthetetlen megjegyzésekkel zaklatják a falu polgármesterének ugyancsak bohózatba hajló titkárnőjét, a túlöltöztetett, túlsminkelt, túlparókázott Marikát.
De nemcsak a bohózati humor harsánysága és a színpadra illően eltúlzott arcjáték, a természetellenes dikció nehezíti meg A Herner Ferike faterja dolgát abban, hogy filmként is megállja a helyét. A jelen jeleneteihez ugyan jól illik a statikusság, a változatlanság érzése, de a múlt egész egyszerűen egy üres színpadon pár jelzésértékű díszlettel berendezett képei roppant elidegenítően hatnak. (Legalább a színpadi verzióhoz képest a filmben nem a meglett, felnőtt férfiak alakítják a gyerekszereplőket is. Ez menti némileg a helyzetet.) Hiába a semmitmondó vágóképek az elsuhanó felhőkről és a szélben lengedező búzakalászokról, és hiába a zenei aláfestést szolgáltató, néha túlságosan derűs, westernszerű gitárpengetés, A Herner Ferike faterja két szék között a pad alá esik. De ez nem írható sem a rendező, sem a színészek, sem Háy János szövegének számlájára –
egyszerűen nehéz filmként konzerválni azt, ami a színház itt-és-mostjában működik.
A színház egyik legnagyobb erénye, hogy soha nem lesz kétszer ugyanolyan. Hogy mindig van benne egyfajta bizonytalansági tényező. Elfelejti-e a színész a szöveget? Máshol járnak a gondolatai, vagy épphogy sikerül szerepbe kerülnie? És hogy fog reagálni a néző? Unatkozik, beleéli magát, egy előtte ülő magas férfi kitakarja a színpad jelentős részét, hangosan köhögnek mellette, vagy ő köhög hangosan? Mindennek hatása van az előadásra – de a filmre nincs, legfeljebb a befogadói élményre. A filmfelvétel során alkalmazott felplánozás, a különböző beállítások pedig elveszik azt az élményt is, hogy egyszerre, egy térben láthatjuk a szereplőket. Hogy közösen vizslathatjuk a szereplők (akármelyik szereplő!) arcát, közösen várhatjuk lélegzetünk visszafojtva, mi fog történni, ki fog megszólalni, mi fog elhangozni. A csend is hatásosabb, ha ott vibrál a levegőben a hallgatás súlya.
Kérdezhetnénk akkor, mi értelme van filmre venni egy színházi előadást, ha természeténél fogva predesztinálva van arra, hogy úgysem fog működni? A válasz A Herner Ferike faterja esetében: az emlékezés. Egy csapat színházi és filmes ember összegyűlt azért, hogy közös munkájukkal emléket állítsanak egy hosszan tartó betegség után elhunyt, szeretett kolléga első színházi rendezésének. Ennyi elég a film létjogosultságához – még ha a kivitelezés nem is sikerült maradéktalanul hibátlanra.
A Herner Ferike faterja nemcsak filmként, de minden valószínűséggel előadásként is abba a kategóriába tartozhatott, amiről utólag beszélgetni érdekesebb, mint úgy egyébként nézni.
Egy-egy jól eltalált mondat valóban elmélkedésre buzdít, de amíg emésztenénk az elhangzottakat, három „hú bazmeg” már vissza is húzott az olcsó bohózatiság bugyraiba. Így a merengésre sorson, családon, átörökített traumákon és azon, milyen nehéz változni, változtatni, letérni a kiszabott útról, tenni is valamit, nem csak tehetetlenül várni a sarkon ólálkodó végzetet igazán a film után lesz csak lehetőség. De végülis az is valami.
A Herner Ferike faterja július 4-től elérhető a Cinego kínálatában.
