A misztikus thrillerek és film végi csavarok nagymestere, M. Night Shyamalan ezúttal a lányának biztosított lehetőséget, hogy megrendezhesse első nagyjátékfilmjét. Vajon mennyire esett messze az alma a fájától, illetve szükségünk van egy Shyamalan filmes dinasztiára?
Az egykor zseninek kikiáltott, később a porba hulló, manapság pedig reneszánszát élő indiai rendező úgy néz ki, végleg hátrahagyta a nagyköltségvetésű blockbusterek (Az utolsó léghajlító, A Föld után) világát, amikkel egykor kisiklatta karrierjét. Helyette visszatért a kis és közepes költségvetésű természetfeletti horrorok és thrillerek világába (Széttörve, Idő, Kopogás a kunyhóban), amik ugyan messze nem képviselnek olyan magas minőséget, mint korai filmjei (Hatodik érzék, A sebezhetetlen), de még így is jólesik párévente elmélyülni Shyamalan szürkeállományában. Továbbá sokat segít új munkáinak értékelésében, ha elfogadjuk a tényt, hogy soha nem fog olyan színvonalú, sokkolóan hatásos mozikat készíteni, mint a Hatodik érzék, de ettől még bőven akad elemezni való az új filmjeiben is.
Shyamalan munkatempójában nem mutatja a fáradás jeleit, sőt. Az Apple TV+-os sorozata, a Servant tavalyi lezárása után idén duplázik, ugyanis nemcsak A csapda című sorozatgyilkosos mozit rendezte meg a szintén reneszánszát élő Josh Hartnettel a főszerepben, de egyik lánya, Ishana is a nyomdokaiba lépett. Az Idő second unit rendezőjeként, illetve tíz darab Servant epizód után
Ishana megkapta édesapja produceri támogatását, hogy elkészíthesse első mozifilmjét, A figyelőket.
Egy A.M. Shine-regény adaptációja a film, amelyben a fiatal, tragédiától sújtott művész, Mina (Dakota Fanning) egy vidéki autóút során lefullad egy nyugat-írországi erdőben, ahol rövidesen csapdába esik három idegennel. Egy speciális üveglappal ellátott bunkerbe kerül, amin keresztül éjszaka titokzatos lények figyelik a fogságban lévő embereket, akiket – nomen est omen – a figyelőknek hívnak. Szerencsére a lények gyenge pontja a napfény, így Mina és kompániája rövidesen elkezdi megtervezni szökési tervüket a végeláthatatlan erdő fogságából.
A figyelők alaphelyzete meglepően ígéretes. Azt meg kell hagyni, hogy Ishana nagyon sokat hallgathatta édesapja meséit és így rendkívül hasonló filmnyelvvel áll hozzá ehhez az ír folklórra épülő misztikus történethez. Mina egy igazi shyamalani, tragédiától sújtott karakter, akinek nemcsak a kívülről érkező természetfeletti fenyegetéssel, de saját belső démonjaival is meg kell küzdenie. A helyszín egy civilizációtól elzárt erdő, ahol egy sokszínű, különböző figurákból álló csipet-csapatnak kell helytállnia egy feszült helyzetben, hogy végül a szokásos filmvégi csavar átértékelje a nézők és a karakterek szemében az addig látottakat.
Szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy Brandon Cronenberghez (David Cronenberg fia, a Végtelen víztükör rendezője) hasonlóan az utód jelen esetben is abszolút átvette őse stílusát, ráadásul a film témái és motívumai is ráerősítenek erre. Spoilermentesen: a film erősen foglalkozik a hasonmások, doppelgängerek témájával, amelyek nemcsak a forgatókönyvben, de a film vizuális motívumaiban is visszaköszönnek. Erre még rárakódik egy jó adag voyeurizmus is a ketrecszerű csapdába esett emberek és az őket kéjesen figyelő, tanulmányozó lények vonatkozásában. Olyan, mintha a rendezőnő maga is konfliktusban lenne azzal a ténnyel, hogy ő is csak egy reprodukciója egy másik személynek, aki nemcsak életet adott neki, de tudását, személyiségét és végül szakmájának, hivatásának alapjait is belétáplálta.
Iszonyatosan gazdag gondolatvilágot, egy ígéretes rejtélyt és egyedi mitológiát tár elénk a film, hogy végül egyikkel se kezdjen igazán semmit.
A premissza ugyan tagadhatatlanul erős és a jellegzetes shyamalani elemek is megvannak, de Ishanának sajnos sikerült édesapja legcsúnyább írói és rendezői gyengeségeit is reprodukálnia. A film már rögtön ott borzasztóan megbicsaklik, hogy nem képes az alaphelyzetét hátborzongatóvá és feszültté varázsolnia. Főszereplőnk relatíve hamar bekerül a bunkerbe, hogy aztán ne igazán történjen vele semmi érdemleges. Konkrétan több jelenetben is csak egy kínos brit reality show-t néz a tévében, ami ugyan első blikkre szellemesen kacsint ki a megfigyelés és izoláció témáira, de a többedik hasonló jelenetnél a néző rettenetesen elveszti az érdeklődését, ahonnan már nehezen lehet visszarántani.
Továbbá, a bunkert mint helyszínt sem próbálták fojtogató, klausztrofób börtönként ábrázolni, ugyanis csak ideiglenes bezártságról van szó. A karakterek nappal elhagyhatják ketrecüket, mert a lények csak éjszaka jelennek meg, amivel jobban kinyitják a világot, viszont a bezártság és a szűk térből adódó feszültség is rögtön odavész. Ráadásul semmilyen sürgős tét, időkeret vagy nyomás nem helyezkedik a fogvatartottakra, így a cselekmény nagy része egy nagy kivárás, hogy mikor kezdik el Mináék annyira unni magukat, hogy végre megpróbáljanak kijutni az erdőből.
És ha már jó Shyamalan módra gyenge és fókuszáltalan a rendezés, akkor az írástól se várjunk csodát.
Azt meg lehet adni a rendezőnőnek, hogy baromi izgalmas mitológiát és témákat választott, de mivégre, ha a forgatókönyv harmatgyenge. Apuka munkái közül talán a Lány a vízben-re hajaz legjobban abból a szempontból, hogy olyan szinten van beleszerelmesedve saját mitológiájába, hogy elfelejti azt izgalmassá tenni, vagy a nézőt bevonni. És ennek legjobban a szereplők isszák meg a levét.
Dakota Fanning karaktere egy múltbéli tragédia miatt konstans bűntudattól sújtva éli életét, ami miatt képtelen szembenézni ikertestvérével. Remek belső konfliktus, ami a történet során teljesen kidolgozatlan marad, nem is igazán térnek ki rá, aztán a film végén a semmiből egyszer csak feloldódik. Az ütős csapatdinamika is teljesen hiányzik, mivel a mellékkarakterek teljesen alulhasználtak maradnak. Ott a furán viselkedő ír srác (Oliver Finnegan), a férjéért aggódó nő (Georgina Campbell) és az expozícióért felelős bölcs öregasszony (Olwen Fouéré). Mindegyikük sablonkarakterek szintjén mozog, és mire esetleg megtudnánk bármi érdemlegeset a múltjukról, addigra már rég elvesztjük minden türelmünk. Továbbá az őket játszó színészek hiába nem tehetségtelenek,
rettenetesen vannak vezetve és a legotrombább, életszerűtlen dialógusokat adják a szájukba, amivel az azonosulás csíráját is kiirtják a nézőből.
Ami valamelyest menti az összképet, az Eli Arenson (Bárány) operatőri munkája, ami végig elegánsan letisztult képi világgal teremti meg Mina rémálomszerű környezetét. A gyönyörű ír tájak, a fák tengere és a bunker sárgás, terráriumszerű környezete is mind szemkápráztató, elvégzi azt a hangulatfestést, ami a rendezésből kimaradt. Továbbá muszáj kiemelni Abel Korzeniowski lengyel zeneszerző (Éjszakai ragadozók, Az apáca, Londoni rémtörténetek) munkáját. Hangulatban és hangzásban a korai Shyamalan-filmek score-jait idézi James Newton Howardtól. Mind a feszültebb, horroros részeket, mind a témaorientált, főleg vonósokat használó tételeket öröm hallgatni. Messze túlmutatnak a film színvonalán és akár önmagában is élvezhetők.
A figyelők ugyan nem egy olyan kaliberű katasztrófa, mint Az esemény vagy a Lány a vízben, de mindenképp M. Night Shyamalan hullámvölgy-időszakára emlékeztető alkotás. Ishana Shyamalan még bőven válhat kiforrott, egyedi hanggal rendelkező rendezővé, de első filmje kiábrándító próbálkozás édesapja másolására. Apuka valószínűleg büszke lesz a lányára, viszont az átlagnézőt ez nem fogja vigasztalni ezután a 100 perces dögunalom után.
A figyelők június 6-tól látható a mozikban.
