Megérkezett M. Night Shyamalan idei őrülete, A csapda, amivel a sorozatgyilkosos thrillerek műfajába igyekszik friss vért pumpálni. Egy popdíva koncertjére szűkített embervadászat és egy apa-lánya kapcsolati dráma ígéretével kecsegtet az indiai direktor legújabb munkája.
Egetrengető sikerek és csúfos bukások is kísérték már M. Night Shyamalan karrierjét, viszont továbbra se tántorítja el semmi attól, hogy 1-2 évente új filmmel jelentkezzen. Már egy jó ideje biztosan szállítja az alacsony és közepes költségvetésű high concept thrillereket, amik ugyan nem érnek fel korai mesterműveihez (Hatodik érzék, A sebezhetetlen), de van bennük annyi ötlet és személyes vonás, hogy még mindig szívesebben szán rájuk időt az ember, mint a tömeggyártott streaming szemétre. Ugyanakkor minden alkotóban egyszer felmerül a kérdés, hogy mit szeretne maga után örökségként hagyni és úgy néz ki, Shyamalan lányaiban látja magát viszont. Amíg Ishana Shyamalan apja nyomdokait követve a filmkészítésben találta meg a hivatását (pár hónapja debütált A figyelők című filmjével), addig Saleka énekesnői karrierjét egyengeti. Ez ötletet is adott az apukának, hogy elkészítse egyik legszemélyesebb moziját.
Cooper (Josh Hartnett) és lánya, Riley (Ariel Donoghue) éppen egy philadelphiai arénában a kislány kedvenc énekesnőjének, Lady Ravennek (Saleka Shyamalan) a koncertjén vesz részt, mikor az egyik merch árus kikotyogja az apának, hogy az egész koncert egy nagy csapda. A rendőrség ugyanis kapott egy fülest, hogy a Hentes néven ismert sorozatgyilkos ott lesz a koncerten, ahova ki is vezényeltek egy hadseregnyi rendőrt és kommandóst, hogy a férfi szökni se tudjon. Minden jól is menne, ha nem éppen Cooper lenne a hírhedt Hentes, akinek nemcsak ki kell jutnia az arénából még a koncert vége előtt, de közben lánya koncertélményét se szeretné elrontani.
A csapda premisszája nem kevesebb mint zseniális.
Egy zárt térben zajló macska-egér játék, ahol egy csepp nyugtunk sincs, ugyanis az űzött vad szemszögét képviseljük, akire folyamatosan a lebukás veszélye vetül. Ráadásul nem egy pozitív karakter, hanem egy kegyetlen gyilkos pszichéjébe nyerhetünk betekintést, aki úgy manipulálja és használja ki a körülötte lévőket szökése érdekében, ahogyan csak akarja. Az pedig a pláne, hogy egy családapáról beszélünk, akinek a lánya előtt se szabad kompromittálódnia.
Erre a figurára pedig a hosszú pihenője után Hollywoodba visszatérő Josh Hartnett közel tökéletes választás. A 2000-es évek egyik legígéretesebb, fiatal férfi színésze volt, aki a kiégés veszélye miatt vissza is vonult, hogy több időt tölthessen családjával. Természetes karizmából és személyes élményekből adódóan is fantasztikusan hozza a jófej családapa bőrébe bújt pszichopatát, akinek megnyerő mosolya mögött mindent elárulnak éjsötét szemei. Rettenetesen hátborzongató és egyben szórakoztató figyelni a játékát, ahogy egyszerre adja elő az empatikus apukát, a rejtőzködő prédát és a hidegvérű ragadozót. Egyértelműen Hartnett visszatérését megkoronázó szerep, aminél az se lenne meglepő, ha utólag karrierje egyik legjobb alakításaként hivatkoznánk rá.
Shyamalan továbbra is borzasztóan elegánsan rendez és remekül épít atmoszférát.
Már-már hitchcocki profizmussal teremti meg és tartja fenn a feszültséget, ami egy ilyen helyszínnel, központi karakterrel és szituációval igazi aranybánya. A rendezés egyértelműen legerősebb része a szemszögekkel való játék, és ahogy egyes karakterek észlelése közt váltogat a film. Például a koncertjelenetek nincsenek klisésen, videóklipszerűen fényképezve és vágva, hanem okosan azokat is csak a távolból, a közönség soraiból látjuk, ezzel tartva meg a nézőt a karakterek helyzetében.
Hasonló döntéseknél lehetett a direktornak hatalmas segítségére Apichatpong Weerasethakul és Luca Guadagnino állandó thaiföldi operatőre, Sayombhu Mukdeeprom, aki a gyönyörű, 35 mm-es filmre rögzített képeivel, intim közelikkel és elegáns totálokkal egy abszolút prémium érzetet tudott adni a filmnek, amiben minden beállításnak célja és értelme van. És még érdemes megjegyezni, hogy ez talán a rendező eddigi legföldhözragadtabb és szikárabb filmje, ugyanis semmilyen misztikum vagy olyan fantasztikus elem nem került bele, ami jellemző a korábbi mozijaira.
Viszont mivel egy Shyamalan filmről beszélünk, furcsa lenne, ha tökéletes lenne az összkép, így sajnos A csapda brutálisan ki is siklik a második felére.
Az a mesteri és letisztult építkezés, amivel az első órában viszonyult a filmhez, a második órára teljesen eltűnik és egy átgondolatlan agybajjá válik. És ez pontosan akkor következik be (kis spoiler), mikor a cselekmény elhagyja a koncert helyszínét. Innentől nemcsak a feszültség kezd el gyengülni, de egyre inkább kiütközik, hogy ugyan M. Night egy tehetséges rendező, de kegyetlenül rossz író.
Cooperen kívül az összes fontosabb figura kidolgozatlan, az érdekesen induló apa-lánya szál teljesen köddé válik, és a koncerten veszélyes ellenfélnek tűnő FBI-os profilozó ügynöknőből is egy események után loholó szerencsétlen lesz. A rendező nem realizálta (vagy csak nem érdekelte), hogy az elzárt helyszín nemcsak egy fókuszáltabb, izgalmasabb narratívát teremt, ami akár a gyengébb írói megoldásokat is palástolni tudja, de ez szolgáltatja az egész film esszenciáját. Magyarán ha a „sorozatgyilkos a koncerten” filmedben nagyjából a 60. perc után már nem vagyunk a koncerten, akkor az már csak egy átlagos sorozatgyilkosos film lesz.
Shyamalan az egójából se veszített az évek alatt, így természetesen itt is felbukkan egy cameo erejéig. És ha már a saját lánya játssza a körberajongott, szuper popsztárt (aki mintha a filmet gyártó Blinding Edge Pictures logójának lenne öltöztetve), akkor már színészkedni is hagyta, ami a film egyik legrosszabb döntése volt. Szegény Saleka ugyan énekelni tud és a filmben elhangzó dalok is hangulatosak, de közben Arany Málna díjasan ripacs alakítást hoz, ami azért szembetűnő, mert egy ponton még központi karakter is válik belőle. Innentől pedig az egész film inkább tűnik egy kínos showreelnek, amiben édesapa reklámozza egy csepp kis lányának az óvodai színjátszókör szintű próbálkozását.
De a legrosszabb, hogy ötletek híján az utolsó harmad egy kiszámítható fogócskává válik a rendőrökkel,
ami során fény derül a Hentes belső motivációjára is, ami olyan szintű klisé, hogy bár ne firtatták volna egyáltalán. Pedig a film eleje óta megvolt a lehetőség, hogy M. Night próbáljon közölni valamit az apasághoz való viszonyáról, arról, mi mozgat egy ilyen szörnyeteget, hogy egyáltalán képes-e szeretni a lányát, vagy csupán egy eszköznek tekinti. A film olvasatában elég lehangoló a válasz. Az pedig már csak mellékes, hogy kb. 3-4 befejezése van a filmnek és természetesen a leggyengébbel zárták le az egészet.
Amíg A csapda első fele a Széttörve óta a legjobb és leghatásosabb Shyamalan filmet ígéri, addig a második fele az egészet lezülleszti egy átlagos Gyilkos elmék epizód szintjére. Ismételten az egó, a fókuszvesztettség és a katasztrofális írói döntések miatt hullott porba a rendező egy sokkal ígéretesebben induló filmje. Ez már a sokadik a sorban, és amíg a filmvégi csavarok mostanra meztelen királya nem képes az „írta és rendezte” titulusból engedni, addig ez így is marad.
A csapda augusztus 1-től látható a mozikban.
