John Woo legújabb akciófilmje saját filmjének újraértelmezése. Az 1989-es A bérgyilkos című hongkongi klasszikus adaptációjában immáron Párizsban lövöldöznek.
Nehéz dolga van az adaptációknak, főleg, ha olyan eredetiről van szó, mint a legendás hongkongi rendező, John Woo 1989-ben debütált A bérgyilkos (The killer) című klasszikusa, amely nem csak egy balladisztikus akció óriás, de azon kulcsfontosságú filmek egyike, amelyek bemutatták a nyugati mozivilágnak, milyen is az a hongkongi filmkészítés. A helyzeten pedig semennyit nem enyhít, hogy maga John Woo rendezte újra saját morális melodráma eposzát, melyet a bajtársiságon nyugvó férfibarátság, a deszakralizált templom, az égbe szálló galambok és az őrült akciójelenetek fémjeleznek.
Persze John Woo nemcsak a hongkongi fenegyerekként ismert,
komoly kitérőt tett Hollywoodba, ahova a galambok vele repültek, és nagy magabiztossággal rendezett amerikai közönségnek is. Eléggé hullámzó színvonalon, de készített maradandó címeket is, hogy csak az Ál/arc-ot említsen John Travolta és a Nicolas Cage eszelős duójával, vagy a Mission: Impossible 2.-t, ahol Tom Cruise egyszerre hozta az érzelmes ügynököt és az akciójelenetek netovábbját. És ez talán John Woo egyik legmarkánsabb kézjegye, hogy az ambiciózusra komponált akciójeleneten túl, a fegyverek ropogását melodrámával szakítja meg.
Annak idején Chow Yun-fat és Danny Lee játszotta el a zsaru-bérgyilkos párosát. A két karizmatikus színész közül Chow Yun-fat, az érzelmes keményfiú karrierje ívelt hatalmasat. Az 1989-es A bérgyilkos többek között arról a dilemmáról szól, hogy a belső indíttatásokat miként korlátozzák és befolyásolják a külső elvárások, ráadásul mindkét fél számára. A bérgyilkosban kialakuló moralitás és együttérzés alkalmatlanná teszi őt a munkájára, vagyis hogy a fegyver legyen mások kezében, amely parancsra elsül. A rendőrben zubogó tettvágy és igazsághajsza pedig kiszakítja őt az intézményes keretekből és az önbíráskodás felé sodorja. Ezeken az érzelmekkel és lövöldözésekkel teli utakon a két férfi egyre közelebb kerül egymáshoz és egyre inkább tisztelni kezdi egymást, míg valami különös bajtársi kapocs fűződik köztük.
A golyók által széthulló világ elveszett szépsége virágzik ki A bérgyilkos klasszikus változatában.
John Woo 77 éves korában valóban ezt akart volna feléleszteni? Vagy csak kedvelte a sztorit, az ellenpólusok dinamizmusát és jól jött neki egy párizsi hangulatfilmhez? Azt biztos, hogy ha egymás mellé tesszük a két filmet, a különbségek dominálnak. Az ikonikus eredeti mellett a 2024-es A bérgyilkos egy sokkal könnyedebb és játékosabb akciófilm lett, amely nem mondott le a balladisztikus merengésről, de a melodramatikus fájdalmasságig nem tolta el sem a történetet, sem a stílust. Leginkább mintha egy hosszúra nyújtott zenés klipet néznénk, amelyet borongós, lassú beszélgetések fékeznek be, közben különösebben nem alakul ki a korábban vibráló karakterfejlődés, vagy a valamiféle világszemléleti definiálódás sem – s így a klip jelleg egy teljes film kitöltésére kevéskének bizonyul, hiszen a képi világ sem olyan kreatív már, mint amit fénykorában láthattunk a rendezőtől.
A 2024-es film bérgyilkosa Nathalie Emmanuel, vagyis nővé avanzsálódott a rejtélyes gyilkos.
Az őszinte zsaru férfi maradt, Omar Sy alakításában, de nem történik valódi egyenlőségi elmozdulás. A szexi Zee inkább a Charlie angyalai girl power megtestesítője – főleg hogy megjelennek mellette a további női „alkalmazottak” is. Illetve az eredetileg valóban angyali ártatlanságú áldozat itt nem egészen az. Ugyan ő marad a történések katalizátora, de egyben a tragédia kitörlése az ő sorsának másképp alakításával történik meg, s John Woo ezzel is egyértelművé teszi, hogy nem kell komolyan venni ezt az egészet. Ugyan végig hangoztatják a „megérdemeli-e a halált” tételmondatot, Zee inkább egy Nikita figura, mint egy modern kori igazságosztó.
S mi maradt akkor nekünk ebben a streaming forgalmazásra ítélt John Woo újrázásban? Szép kompozíciók, klipszerű akció szekvenciák és egy nagy happy end. Azonban még ha popcornos lazulásként állunk is neki, nehéz eltekinteni attól, hogy annak idején A bérgyilkos a moralitás nehéz kérdései mentén vált kult filmmé, s a film utolsó lövése igazi határátlépés és átalakulás, míg 2024-ben mindössze elismerő pillantással summázza a film, amikor a rendőr felszabadultan sorban lövi le a rosszfiúkat.
Pedig elemeiben jelen van az etika, a megbocsátás és az elvek mentén való élet. Még a szamuráj kard, mint explicit motívum is megjelenik, de messze nem olyan narratív funkcióban, mint a Szellemkutya csendesen filozofáló gyilkosánál, inkább csak a menőségi faktor végett. Az pedig külön ad egy pofont a produkciónak, hogy a tavaly ugyanezen a címen debütált David Fincher film (magyar forgalmazásban: A gyilkos) mennyivel szofisztikáltabb és modernebb szemléletű alkotás.
