Magazin

Evangelion vs. Tűzgyűrű

Ayanami Rei vs. Mako Mori
Ayanami Rei (Evangelion) vs. Mako Mori (Tűzgyűrű)

Evangelion vs. TűzgyűrűVan lelked? Képzeld el ráfeszítve egy céltáblára. És most képzelj el egy íjat, ami a közepébe céloz. A hajszálpontossággal bevágódó nyílvessző az Evangelion. Vajon hol van ehhez képest a Tűzgyűrű hatása?

Kamaszok és fiatal felnőttek hadseregei rajonganak a Neon Genesis Evangelion című 1995-ös animesorozatért. Az EVA a világ egyik legismertebb alkotása lett a maga nemében. Az alkotók holmi csoda folytán éppen telibe találták, hogyan kell elérni a millenniumi nemzedék lelkét: az EVA, minden óriásrobotjával, buta kis pingvinjével és tini komolytalanságával generációs alkotás.

De a Tűzgyűrű is világszerte ismert-várt fantasztikus film volt. Guillermo del Torótól nem kevesebbre számítottunk, mint egy olyan intelligens sci-fire, ami az évtized filmélménye lehet, de akár annál is több. A trailerek sokat ígértek. Aztán pofára esett az egész.

Pedig a két film akár egymás tükre is lehetne. Először is ott a közös zsáner, a „mecha”, ami pedig elég speciális dolog, del Toro számára például gyerekkora Tetsujin 28 című animesorozata jelentette az inspirációt. Még ritkább az űrszörnyes felállás. (Jó, dimenziókapu-szörnyes, legyünk precízek.) És aztán mondd meg, kire gondolok: kék hajú harcoslány, problémás apakomplexussal vezére iránt, aki pedig egyszerre óvja és inspirálja; érzelmileg instabil, amit ridegséggel ellensúlyoz, ámde kemény és végtelenül megbízható – ez vajon Mako Mori (Tűzgyűrű) vagy Ayanami Rei (Evangelion)?

Ayanami Rei vs. Mako Mori
Ayanami Rei (Evangelion) vs. Mako Mori (Tűzgyűrű)

És az elme összeolvadása a humanoid óriásrobottal? (Ami e cikkben innentől mecha, és kész.) Az egyre növekvő és egyre speciálisabb képességekkel bíró szörnyek? Az óriásbázis az emelőliftekkel? A féllegális katonai szekció? A tengeri harcok? A nagyképű, ellenszenves pilótakolléga, akivel a hősök végül összekovácsolódnak?

No és az a koncepció, amelyik a mecha-zsáneren belül sem értetődik magától (mert valójában teljes őrültség): miszerint a gépek közelharcban szállnak szembe az ellenséggel?

Ha olvastad a kritikánkat, tudod, hogy del Toro művéből az épkézláb sztorit és karaktereket hiányoltuk, de ha olvastál másokat, akkor azt is tudod, hogy mások nem feltétlenül gondolják így. Ó, abban mindenki egyetért, hogy a történet és a figurák összesen zérót tesznek ki. Csak nem mindenki tartja ezt bajnak. A Geekz foglalja össze legjobban: „de bazmeg, hát itt óriásszörnyek harcolnak óriásrobotokkal!”

No igen. A mecha bazmeg, az tényleg önmagában is valami. Egy egész geekvilág pislog egyetértően. Én is. További bizonyíték hárommillió japán mechasorozat léte. „Valami”, de nem mindegy, hogy tíz év múlva is „valami” marad-e a film, vagy csak egy jegyzet lesz a lexikonokban.

Tűzgyűrű jelenetkép

Az Evangelion-franchise és a Tűzgyűrű hatása közötti különbséget két talán-véletlennek, talán-döntésnek köszönhetjük. Az első, hogy Guillermo del Toro és a stúdió egyaránt túl hosszúnak és bonyolultnak tartotta az eredeti (három órás) vágást, és a „minden néző hülye” biztonsági alapelvet követve megkérték Alfonso Cuarónt és Alejandro González Inárritut, hogy vágjanak ki minden karakterépítő bonyodalmat, minden lassító jelenetet. A két óra futamidőt tartani kellett a fiatal közönség kedvéért, pedig a kivágott jelenetek kimondottan karakter- és történetközpontúak voltak. „Nem tehetünk úgy, mintha ez Ibsen lenne szörnyekkel és óriásrobotokkal” – mondta del Toro, bizarrul cinikusan. „Nem tehetek úgy, mintha mély reflexiót adnék az emberiségről.”

A második, hogy az EVA pont fordítva cselekedett. Úgy összekutyulta a történetet, a szimbolikát és a mögöttes jelentésnek szánt értelmi hátteret, hogy rajongó a talpán, aki kibogozza. Az, hogy a nézőt mennyire nem tekintették igényes létezőnek ők sem, leglátványosabban a sorozat miriád inkompatibilis változatában érhető tetten: az eredeti befejezés után egy összefoglaló és átértelmező film készült, aztán kiegészítették még egy filmmel, majd átírták a sorozat befejező epizódjait újra és összefoglalták két újabb moziváltozatba. Végül tíz év múlva az egészet ismét összevágták egy négyrészes mozifilm-sorozattá, amiből jelenleg három áll készen, a negyedik sorsa bizonytalan. (És akkor nem számoltuk a mangát, a könyveket és a videojátékokat.)

Még szükségtelenebb extrakomplexitás a keresztény szimbolika állandó erőltetése. Az angyalok, a keresztformáció, a bibliai nevek, a megváltás-tematika és jó csomó egyéb részlet nem áll össze koherens egésszé. Megmarad nyugatmajmolásnak, mint ahogy nálunk is számos féltehetségű alkotó majmolja a keletet valódi megértés nélkül – az EVA készítői egyébként többször is beismerték, hogy nézővakítás céljából álcázták szimbolikának a semmit. (Az inkoherens nyugatiság-erőltetés amúgy is divatszokás a fantasztikus animék világában; gondolj erre a kölcsönös zavarra legközelebb, ha indulsz egy jógaórára.) És aztán nehezen állna ki egy elemzést a sorozat mögött meghúzódó egzisztenciális filozófia és a freudi pszichológia használata is.

De végül a gordiuszi sztorivonalak és az átláthatatlan szimbólumrétegek katyvaszából felépült, vagy talán csak úgy véletlenül kiolvadt egy olyan élmény, ami szíven ütötte a célközönséget: a fiatalokat. Nem véletlenül neveztem az EVÁ-t generációs alkotásnak.

Neon Genesis Evangelion

Csak semmi bullshit. A mi nemzedékünk, angolszász terminológiában a „millennials” vagy „Generation Y” nárcisztikusabb, hírnév-orientáltabb és nehezebben vállalja a felelősséget, mint a szülőké – de ami fontosabb: kevésbé érez empátiát, magányosabb, s egyúttal idealistább és elfogadóbb is. Az EVA végkifejlete – a számos változatban létező, de ugyanoda kifutó döntési kényszer egybeolvadás és egyénként megmaradás között – éppen ezt a nemzedéket szólítja meg.

Mert számunkra az „egyedül vagy együtt” szívszaggató kérdés. Kamaszok és fiatal felnőttek milliói meredtek várakozva a képernyőre, amikor a huszonsok epizódnyi csapattá válás érzelmi (és fizikai) keservei után Shinji Ikarinak megadatott az esély örökké együtt lenni mindenkivel, aki máskülönben csak magányossá tette. Egy idealista, elzárkózástól szenvedő, de elfogadó generáció számára nincs vonzóbb kísértés az összeolvadásnál.

És aztán jön az Evangelion-franchise, a világsiker, a díjak, a számtalan klón, és egy egész műfaj, az anime mint alkotási forma, újraértelmezése. Hát ezt érte el a kaotikusan építkező rajzfilm, míg az óvatos amerikai óriásmozi üressé vált. Mindkét alkotás semmibe vette a közönségét. Az egyik folyamatosan átverte, a másik jóelőre hülyének nézte. Mindkettőt nagy művészek készítették erős nyomás alatt. Végül is egyetlen különbségre szűkül a szakadék: az egyik bátor volt, a másik pedig elutasította a kockázatot.

Guillermo del Toro a Tűzgyűrű forgatásán
Guillermo del Toro a Tűzgyűrű forgatásán. Forrás: artofthetitle.com.

Bocsánatot kell kérnem a közhely miatt, ahová megérkezünk. A filmes sajtóban bevett nézet, hogy a domináns stúdiók ma nem mernek kockáztatni – tudod, csak ontják a folytatásokat, és ha véletlenül gyártanának valami izgalmasat, azt is lebutítják a minimumra. A nézet félig igaz (és azok számára, akik csak a legreklámozottabb filmekre ülnek be, valószínűleg kilencven százalékig igaznak tűnhet – de hát tessék keresni, az ég szerelmére) – félig igaz, de ott vannak ellenpéldának Christopher Nolan megafilmjei, a komplex tévésorozatok mai aranykora, és persze a közönség, szakma és kritika körében egyre növekvő önreflexió is (amit épp művelünk, te meg én). Csakhogy a Tűzgyűrű az „igaz” felébe esik a közhelynek. Tényleg nem mert kockáztatni, tényleg a minimumra hajtott, tényleg előtérbe helyezte a biztos megtérülést. És tényleg vállalta azt a képünkbe vágott ordas sértést, hogy mi, a közönség, az agyhalál felé közelítő idióták vagyunk, és biztos nem nézünk meg egy filmet, ha a karakterfejlődés elvonja annak a két megzápult agysejtünknek a figyelmét a mecha-vs-óriásszörny viadalról.

Del Toro, te szegény, mekkorát tévedtél!

A biztosra menő Tűzgyűrű kétséges bevételt produkált. A kritikák fanyalognak, a legpozitívabb általános jelző a „popcorn-mozi”. Guillermo del Toro életrajzában aligha szerepel majd kiemelkedő teljesítményként ez a mű, és ami fontosabb: számunkra se jelent majd semmi többet egy-két év múltán, mint bármelyik nyári látványfilm.

Amiből is az a tanulság, hogy merni kellene emberszámba venni a nézőt. A világ IQ-átlaga definíció szerint 100, az már elég egy komplex sztori követéséhez. (Ráadásul a mi százas átlagunk magasabb szintet jelent az előző nemzedékek százas átlagánál.) No és EQ-nk is van, érzelmi intelligenciánk: az pedig nem elégszik meg pár nagy harci robottal és pár kis zoknibábuval karakterek helyett. Az a „Generation Y”, amelyik könnyekig bámulta az Evangeliont, van olyan öntudatos (valójában a kutatások alapján minden eddiginél öntudatosabb), hogy kikérje magának az elé tálalt gondolkodás-minimalizáló üres semmit. Van olyan kreatív is, hogy észrevegye azt a jól álcázott üres semmit és bosszankodjon fölötte. És határozottan nem tiszteli a tekintélyt: ergo nem sokat jelent számára holmi Nagy Név egy tartalmatlan film mögött.

Persze hiába sértődünk meg, és hiába nézzük újra az Evangeliont egy második mozijegy megvásárlása helyett. Abban a pénzügyi nagyságrendben, amiben egy óriásstúdió gondolkodik, százmillió dollár bevételkülönbség önmagában nem változtat az irányokon. És még kevésbé változtat egy cikk, vagy száz. De ha terjesztjük a nézetet, miszerint nem idióták vagyunk, hanem gondolkodó emberek, a döntéshozók következő nemzedéke (amely a mi sorainkból kerül ki) talán hajlamosabb lesz EVÁ-t gyártani Tűzgyűrű helyett.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!