Az ország egyik legismertebb szinkronhangja – ezzel a titulussal jelenik meg az interjúnk apropóját is jelentő Café Marylin, egy igazán rendhagyó rövidfilm névtelen főhőse. E hang tulajdonosa a mi valóságunkban Király Attila, a jelző pedig nem is alaptalan. Tom Hardy és Terrence Howard állandó, Johnny Depp és még megannyi hollywoodi sztár visszatérő magyarhangjával beszélgetünk karrierről, a hazai szinkron helyzetéről és nehézségeiről, na meg persze a Café Marylinről.
Király Attilával mint szinkronszínésszel beszélgetek. Zavar a kifejezés?
10 évvel ezelőtt az lett volna az első mondatom – és még be sem fejezted volna a sajátod –, hogy nem vagyok szinkronszínész. Egy színész vagyok, aki szinkronizál. Aki sokat játszik színházban, mint én, az színházi színésznek tartja magát elsősorban, és minden más utána jön. Már a színjátszás értelmében, mert elsősorban apa vagyok. De megváltozott körülöttünk a világ, és érzékelem, hogy az emberek számára én elsősorban egy hang vagyok. Még úgy is, hogy a napi sorozatokkal ki sem szállok a nappalijukból az arcommal, így is sokkal gyakoribb, hogy a hangom miatt ismernek fel. Ilyenkor azt érzem, hogy ha ennyire megtisztelnek engem azzal, hogy hallgatják a hangomat, akkor én megtisztelem őket azzal, hogy megértem, nekik ez a fontos. Nekem is fontos, mert nagyon szeretek szinkronizálni, nem csak megélhetési szempontból csinálom. Érdekes módon, minél öregebb vagyok, minél többet csinálom, annál jobban szeretem.
Hogyan kezdődött a szinkronpályád?
Elméletileg volt rá külön képzésünk, gyakorlatilag már nem volt. Mi pont egy átmeneti időszakban jártunk a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, de az osztályból sokan vagyunk ismert szinkronisták. Kálid Artúr, Rajkai Zoli, Dózsa Zoli mind az osztálytársam volt, Takátsy Peti is szinkronizál. Járkáltunk a Pannónia Szinkronstúdióba, amikor jött a távirat, hogy menni kell. Nagyon más világ volt. 1993-ban végeztem, ki lehet számolni.
Először még csak egy-két tekercsre, meg tömegezni (háttérben hallható tömeg vagy kisebb csoport tagjainak hangja – a szerk.). Szóval én még az a korosztály vagyok, aki tényleg alulról kezdte. Rehorovszky Béla hívott ki először igazán nagy szerepre, és mondtam neki, hogy „mennem kell tömegezni”. Tömegezni? – kérdezte, majd hozzátette: „Mondd meg Pálinkó Marinak, hogy te többet nem tömegezel”. Ő akkor nekem egy elég nagyhatalmú gyártásvezetőnek tűnt, 22 évesen. Nem mertem ezt mondani, erre Béla a csuklómnál fogva berángatott a gyártásra és mondta, hogy „Attila nem tömegezik többet, jó?”. Mondták, hogy jó, mondtam, hogy köszönöm, Béla (nevet). Ő volt az első, aki nagy szereppel kínált meg, de hogy mi volt, arra már nem emlékszem.
És arra, ami igazán beindította a karriered?
Színészként a Vígszínházbankezdtem a ‘90-es években, onnan járkáltam a szinkronba. Nyilván felismerték, hogy van egy viszonylag erős hangom, meg van ritmusérzékem is hozzá. Dolgoztam viszonylag nagyokat, de valahogy kikoptam belőle. Selmeczi Roland osztálytársam, barátom volt, Artúrt említettem. Borzasztó sokat és nagyokat dolgoztak, én ebben az időszakban a pályának egy egészen más részével voltam elfoglalva. Sokat táncoltam, képeztem magam, elkezdtem koreografálni, teljesen máshova sodort a szakmai élet. Nem is értem rá ezzel foglalkozni, és aztán el is mentem vidékre. Majd 2002 környékén felhívott az akkori Masterfilmből Orosz Ildi, hogy ki kellene menni egy castingra, mert már a huszadik embert dobják vissza. Nagyon hálás vagyok neki ezért mind a mai napig. Akkor már évek óta nem jártam szinkronba és már 30 felett voltam. Leszinkronizáltam egy bohóchalat 8 tekercsben, és megkaptam a szerepet a Pixartól.
Akkor még nem tudtam, de ezzel nagyot fordult a sorsom, mert a Némó nyomában Pizsijévelbetokosodtam a szakmába, és most többen azt mondják, hogy én is egy afféle szinkroncápa lettem. Hála az Istennek.
Többször említetted, hogy sokat segít a szinkron, hogy a színpadon gyorsabban kapcsoljon a lelked. Ennyire felgyorsult a szakma?
Nagyon, de hogy a színpadon gyorsabban válts, az nem emiatt van, hanem mert nagyszerű színészeket kell szinkronizálni, és nincs időd arra, hogy végig éld vele a szerepet. Felveszel vele egy tekercset, amikor ilyen, aztán felveszel vele egyet, amikor olyan. Nem mindig kronológiában megyünk végig egy filmen. Sokan nem szeretik azt a kifejezést, hogy színésztechnika, de én igen, mert a színészet nem csak képesség, de rengeteg tanult „skill” kérdése is. Ez egy szakma, amihez ha van képességed, akkor sok esetben a Jóisten belelehel, és művészetté válhat. De ha ez nem megy végbe, ennek a szakmának igenis vannak nagyon jól tanulható részei, amikkel remekül el lehet lavírozni, és ha az ember akár még tehetséges is, de mondjuk rossz állapotban van, ezekkel a szakmai fogódzókkal, titkocskákkal nagyon sokszor túl tud élni helyzeteket, amiket belülről talán éppen nem tud megoldani.
Van olyan, akinek a színházi színészetére rossz hatással van, ha sokat szinkronizál, mert elkezdi a szerepeit is leszinkronizálni, és az valóban hallható. Nem vagyok hivatott ezt megítélni, de úgy érzem, hogy az én színészetemre jó hatással van, én nem kezdek szinkronizálni. Ez a fajta kattanás, a gyorsaság beette magát az agyamba, az idegrendszerembe, az egész színészi működésembe. És ez jó.
Ha megfordítjuk; a színházban belemélyedsz egy karakterbe, de a szinkron esetében erre nincs időd. Ez nem jelent nehézséget?
Már nem, sőt, kifejezetten sportértékűnek tartom, amikor sikerül a semmiből a tekercs felére megértenem, ki a fickó, mit akar, milyen habitusú. De volt olyan is, amikor végignéztem egyet, és azt gondoltam, hogy „úristen, ha tudom, hogy ez a csávó ezt játssza végig, akkor nem lett volna szabad így szinkronizálnom”. Nem dobta le a hangomat, mert egy nagydarab fekete hangján beszéltem és hasonló volt a nagydarab feketéhez, de amikor egyben láttam a kész filmet, akkor derült ki, hogy pont az a karakter lényege, hogy nem szeretne egy nagydarab fekete lenni a világ szemében, pedig az. Quinton Jackson a Szupercsapatból. Ilyen is van, de ez a ritkább. Vannak bizonyos rendezők, akik nagyon jól segítenek. Vannak, akik nagyon jól teszik, hogy nem segítenek, és olyanok is, akik rosszul segítenek.
Az, hogy ma már nem jut elég idő átbeszélni a munkát összefüggésben van a mai szinkron negatív értékelésével?
Györgyi Nusi mesélte, hogy nekik még volt színészvetítés, pedig alig pár év van köztünk. Nekünk már nem volt. Tehát korábban több idő jutott rá, de az, hogy a magyar szinkron milyen állapotban van, az mástól is függ. Nézzük meg a ‘80-as évek termését, vagy a még régebbieket, amikor volt egy-két tévéadó, amiken viszonylag nívósabb műsorokat sugároztak.
Ha most megnézed a termést, nívótlan, ami ránk ömlik. Elnézést kérek, nem tudom, hogy lehet-e ilyet mondani, most is van egy török sorozatom. El vagyok ájulva, mert egy borzalmas török sorozat, de a színész káprázatos, és ezért van értelme jól megcsinálni. De volt olyan török sorozatom, ahol tényleg csak az volt a lényeg, hogy fel ne nézzek, mert ha meglátom, hogy mit művel a színész, akkor nem fogunk tudni szinkronizálni, mert üvöltve röhögünk perceken át. Ezeket, azt hiszem, nem is lehet azon a szinten leszinkronizálni. Érted, ilyenekre nem hívják oda a Sinkovits Imrét, akkor sem, ha él, mert nem teszed meg bizonyos emberekkel ezt. Tehát ebben nem csak a magyar szinkron a hibás, hanem az őrületes dömping, ami csőstül jön.
Felhígult volna a szakma?
Én ezt a szakmai hígulást nagyon óvatosan fogalmaznám. Azt gondolom, hogy nagyon kell akarni jót csinálni és gyakran látom, hogy nagyon akar mindenki jót csinálni. De gondolj bele; gyártásba fogsz egy székkel, vagy egy kopjafával, bármivel. Ha van időd megfaragni minden nap egyet, az biztos, hogy ugyanolyan jó lesz minden nap, de amikor hirtelen tömeggyártásba fogsz, biztos, hogy egy kicsit másmilyen lesz, silányabb talán, rosszabb, fene tudja. De a felhígulás kifejezést azért nem szeretem, mert ehhez óhatatlanul az a képzet társul, hogy olyanok csinálják ezt, akik ehhez nem értenek, és ez nem igaz. Ezt nagyon sok olyan férfi és nő csinálja, aki nagyon is ért hozzá, és nagyon elkötelezett, hogy jó legyen, amit csinál. Van, hogy nem jön össze.
Lehet egzisztenciát építeni csak a szinkronból?
Ha az ember napi 8-10 órát szinkronizál a hét 6 napján, mert sokan most már hétvégén is dolgoznak, akkor tisztességes fizetésszerűséget össze lehet szedni, amiből a családdal kvázi elvagy. De ebből nem lehet félretenni, nem lehet gyarapodni. Le vagyok szerződve egy színházzal, onnan kapok fizetést, ha más színházban játszok, gázsiért játszom, reklámokat mondok (na, az jó pénz). Forgatok is, az sem utolsó anyagilag. Van, aki még csatornahang is tud lenni – én nem voltam még sosem, de az is jól fizet. Tehát ha sok lábon tudsz állni, az segít.
Ezt igazából nem a megélhetés miatt csináljuk, sajnos, hanem azért, mert a nagy részünk szereti, amit csinál. Nem titok, hogy meg lehet ebből élni, ha az ember nagyon sokat dolgozik. De, hogy 60 évesen feltegyem a lábam, kinyújtóztassam a derekam és megnézzem, hogy mihez is van kedvem… Nos, ez egyikünknek sincs benne. Nekünk amíg élünk és amíg bírunk, addig dolgoznunk kell. Nem panaszkodom, mert nincs rá okom. Meg kell nézni, hogy egy uránbányásznak milyen az élete. Valószínűleg a miénk sokkal jobb.
Elképzelhetőnek tartod, hogy ez a folyamat visszaforduljon?
Nagyon szeretném, de nem látok rá tendenciát. Hagyjuk a színházat, a filmet, a reklámot, maradjunk a szinkronnál. Volt egyszer egy pillanat, amikor azt mondtuk valamikor a 2000-es évek elején, közepén, hogy sztrájk. Szinkronsztrájk. Részt vettek benne rendezők, nagyon sok színész, gyártásvezető, összeültünk és beszéltünk. Az egésznek volt egy forradalmi jellege, hogy most két hétig, egy hónapig nem dolgozunk, hogy lássanak meg. De a stúdiók nem álltak meg egy másodpercre sem. Engem másnap este felhívtak, hogy holnap ki kéne jönni, egy sorozat főszerepére, ami nem rossz anyagilag. Főleg akkor még fiatalabb voltam, másutt tartottam a pályán. Mondtam, hogy „de ott voltál tegnap, én nem megyek ki”. Mire azt válaszolta, hogy „Ati, ugye nem gondolod, hogy nem fogjuk megcsinálni? Biztos lesz, aki kijön”. És volt.
Amíg ez így működik, amíg nincs egy olyan típusú szakszervezet, mint amilyen a művelt nyugati államokban, addig ez nem fog megváltozni. Mert aki pénzt ad nekünk, annak nem érdeke, hogy többet kapjunk. Neki az az érdeke, hogy minél több munkát elvégeztessen veled, minél kevesebb pénzért – ez a kapitalizmus. Hogyha mi, színészek nem állunk ki magunkért, vagy mi, szinkronszakma, vagy mi, színházi szakma, akkor nem fog senki. És mi nem tudunk magunkért kiállni. És ezt vállalom bármilyen fórumon, mert sajnos mindannyian tudjuk, csak nagyon fáj kimondani.
Semmi sem fog változni, amíg a mi szakmánk nem kap annyi megbecsülést újra, mint amennyit régen kapott. Az apukám színész, a Nemzet Színésze, Kossuth-díjas, ő a Király Levente, ő egy ilyen váó, egy idol és valóban az. A ‘80-as évek közepén, kamaszkoromban, bár nem voltunk gazdagok, nem volt kérdés, hogy meg fog-e élni, vagy hogy jó nyugdíja lesz-e. Nem volt kimondva, de az kvázi diktatúra volt, fontos volt a színház, fontos volt a színész, a kettős nevelésnek volt a része. Most nem fontos a színház, nem fontos a színész, csak egy nagyon szűk körnek. Ha valóban mindannyian azt tudnánk mondani, hogy ennyiért én nem dolgozom, hanem ennek négyszereséért, ötszöröséért, akkor el lehetne kezdeni beszélgetni. De ez a beszélgetés igazán nem tud megtörténni. A szinkronszakszervezet nagyon erősen próbálkozott éveken keresztül Rajkai Zoli vezetésével és én csak azt látom, hogy nem igazán jön össze a dolog.
Annyit beszéltünk a múltról, evezzünk kellemesebb vizekre a nosztalgiában. Régi filmek. Sok első vagy felújított hangsávban hallhatunk, például egy 1963-as Nicholson-filmben, a Terrorban. Más régi filmeken dolgozni?
Olyankor arra áll rá az ember agya. Nekünk az a dolgunk, hogy együtt utazzunk az adott színésszel, kövessük a tempóját. Nem emlékeztem, hogy voltam már Nicholson hangja, de nemrégiben csináltam egy 1980-as filmet. Az HBO Max berendelte a Ragyogást. Nagyon megtisztelő volt, de főpróbahetem volt, „nem tudom” – mondtam. Ők pedig azt, hogy muszáj, hogy én csináljam Jack-et, nincs B verzió. Engem is meglepett, hogy nem volt belőle szinkron, Kubrick ugye nem engedte szinkronizálni a filmjeit. De most, hogy beszélgetünk erről, először fogalmazódott meg bennem, hogy valóban, nem a film ritmusa számít nekünk, hanem a színészé, az meg független a kortól. Szóval más a ritmusa, de kapaszkodnom kellett, mert hát azért, amit a Ragyogásban Jack Nicholson leművel…Folyt a hátamon a víz, rendesen. Nagyon kellett koncentrálni, pedig egy 80-as filmről beszélünk. Ez idegi dolog.
Mit adsz te hozzá egy szerephez?
Ez nagyon nehéz kérdés, mert attól függ, mit csinálsz éppen. Egyvalamit viszont biztosan hozzáadott értékként tudok kezelni, és ez nagyon csöpögősen fog hangzani. Szerintem iszonyatosan jó nyelv a miénk. Nem tudom, hogy külföldi fülnek milyen lehet, lehet, hogy szörnyű. De nagyon tud árnyalni a magyar, nagyon sok kifejezésünk és rokonértelmű szavunk van. Bár nem igazán beszélek más nyelveken, angolul gagyogok, mint az ország nagy része, azt viszont hallom, hogy egy picit szegényesebben vannak bizonyos mondatok megfogalmazva, magyarul meg árnyaltabban lehet. Ez mindenképpen jó dolog.
Szeretsz szinkronos filmet nézni?
Azért nem, mert érintett vagyok. Képtelen vagyok a filmet nézni, csak a szinkront hallom. Hogy az adott kollégám pontos-e, hogyan van kiosztva a szöveg; olyan dolgokra figyelek, amikre nem kellene filmnézés közben. Nagyon ritkán hallgatom vissza magam, mert csak a hibáimat hallom, csak arra figyelek, hogy stimmel-e. Olyan persze van, hogy elhívnak egy VIP-vetítésre, akkor elviszem a kamaszlányom, aki nagyon boldog, ha részt tud venni ilyenen. Egyszer volt, hogy kifejezetten el akartam menni moziba, mert kíváncsi voltam, mit műveltem. Tom Hardy Legenda című filmje, amelyben a Kray fivéreket játssza, én szinkronizáltam a szép embert meg a szociopata elmebeteget is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy sikerült-e az, amit én elképzeltem. Majdnem (nevet).
Melyik szerep a legfontosabb számodra?
Aki nagyon közel áll hozzám színészileg, az Terrence Howard. Borzasztóan szeretem csinálni, és nála mindig azt érzem, hogy kapaszkodnom kell. Az ő színészetében van valami, amit csodálok. Azt látod, hogy nem tesz semmit, nem vág semmilyen arcot, elmondja egyenesen a szöveget, és valahogy mégis minden azt jelenti, amit kell. A vesédig hatol. Nagyon komoly kihívás. Tom Hardy más, mert közelebb áll hozzám színészi habitusában.
Elképzelhetetlen, hogy Jack Sparrow ne a te hangodon szólaljon meg. Hogyan landolt nálad?
Az ilyen nagy filmekhez mindig tartanak castingot. Ezekben a franchise-okban felveszik a hangod, kiküldik Amerikába, ahol döntenek róla. A Karib-tenger kalózai, első rész. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy ebből franchise lesz. Volt egy darab film, amire felhívott a Mafilm, hogy a Kosztola Tibi kitalálta, hogy nekem kell csinálni. Odamentem, felmondtuk egy délután alatt. Jó volt, nagyon röhögtünk, mert egy jó film. Örültem neki, de hogy ebből aztán történelem lesz, arra az ember nem számított. Az egy picit más időszaka volt még az amerikai filmgyártásnak is. Volt már akkor casting, voice-test, de annál a filmnél nem. Azt a Kosztola eldöntötte. De például, amit már említettem, a Némó nyomában-nal úgy indult újra a karrierem, hogy nem volt egy hang sem megfelelő a Walt Disney-nek.
Elválaszthatatlan párosítások, de van, hogy mégsem és akkor rajongók ezrei háborodnak fel. Mi áll a szinkroncserék hátterében?
Vegyük például Chiwetel Ejiofort. Őt mindig Kálid Artúr csinálja, győztes csapaton pedig minek változtatni? Mégis kihívtak egyszer engem is egy hangtesztre. Gyerekek, mondom, ő mindig Artúré. Igen, de ki kell másokat is küldeni. Tudtam, hogy tölteléknek hívtak, úgyis ő kapja. Erre visszaírtak az amerikaiak, hogy az én hangom hasonlít jobban Ejioforéra, úgyhogy én vagyok a hangja a Doctor Strange-ben. Remek színész, jó munka volt, de akkor is azt érzi az ember, hogy ez nem az övé, ez Artúré! Még akkor is, ha az én hangom jobban emlékeztet rá.
Elvileg szoktak arra figyelni a stúdiók, hogy hirtelen ne legyen leváltva egy szinkron másvalakire. Van egy adatbázis, amibe ha beütöd, hogy Tom Hardy, ott látható, hogy nem csak én csináltam, hanem rajtam kívül ketten, hárman, de messze én a legtöbbször. Minél többször van ott a neved, annál kevesebb az esély rá, hogy valaki más kapja meg. Most már nem is nagyon veszik el tőlem, lehet tudni, hogy én vagyok a hangja.
De például a Sötét Lovag: Felemelkedésben is én csináltam volna Hardyt. Azért került László Zsoltihoz, mert A sötét Lovagban én voltam a polgármester hangja, egy nem túl nagy szerepben. Próbáltuk, hogy lecserélnek a polgármester hangjaként, hogy vihessem Bane-t, hiszen az az enyém, de az amerikaiak nem engedték. De zseniális volt, Zsoci isteni színész.
Hardy Bane-je megosztotta a közönséget az eredeti hangja miatt. A ti részetekről mennyi alkotói szabadság fér bele?
Tudunk módosítani, de nagyon szűk mezsgyén, és az ilyen nagy franchise-oknál még a hangsúlyokba is belekötnek. Azt akarják hallani és úgy, amit és ahogyan az eredeti színész mond. Van olyan, hogy magyartalan helyre jön ki a hangsúly, ilyenkor addig kell törni a magyar szöveget, hogy működjön. Tehát ezeknél leginkább az az elvárás, hogy minél inkább hasonló legyen, de egy mezei filmnél, abszolút módosíthatunk és törekszünk is rá. Ha egy nagyon rossz színészt csinálsz, ami azért előfordul, mindannyian próbáljuk elviselhetővé tenni. Ha egy nagyon jó színészt csinálsz, akkor egészen másképp merül fel ez a kérdés, az egy jóval hálásabb eset.
Hardy szerepei gyakran antihősök, rengeteg ilyen karaktert szólaltatsz meg. Beskatulyáztak ebbe a szerepkörbe?
Színházi színészként is ezt a vonalat játszom. Ha egyszerűbben akarok fogalmazni, Mercutiót játszottam már többször, Rómeót sosem. De ez egyáltalán nem zavar. Iszonyú izgalmasak ezek a fickók, sokkal izgalmasabbak, mint a full pure csávók, úgyhogy egyáltalán nem baj ez a skatulya. Tabák Kata mindig nagyon vicces karaktereket oszt rám és egyszer azt mondta, hogy sajnálja, hogy mindenki csak ezt a daráló hangú vadbarmot látja belőlem, mert lemaradnak a humoros oldalamról. Hozzátette, hogy még sosem voltam olyan jó, mint a Croodék 2-ben. Egy ilyen simahangú, semmilyen karakterem volt, megnéztük a 10 éves kislányommal, és utána felhívtam Katát, hogy figyelj, ez tényleg nagyon nekem való.
Nem egy Venom.
Azt a hangot egyrészt elektronikusan torzítják, másrészt pedig olyan hangi adottságaim vannak, amivel lefelé szinte bármit bírok. Tehát azon a hangon végig tudtam beszélni az egész filmet. Fáj, nem esik jól, de végignyomok neked négy órát anélkül, hogy tönkremenne a hangom. Volt egy nagyon-nagyon jó beszédtanárom a főiskolán, aki meghatározó része az életemnek. Ságodi Gabinak voltak olyan gyakorlatai, hogy muszáj volt nagyon magasan és nagyon mélyen beszélned úgy, hogy a saját hangod legyen, és nem szabad, hogy paródiának tűnjön. És a kettő között bármikor, akár csak egy mondaton belül, szóképzés közben is tudnod kell váltani. Ha valaki belém látja a magasabb hangú karaktert, akkor tök jó, ha nem, akkor elvagyok azon a poszton, amit fogok.
Wall-E esetében beléd látták, bár nem értem, hogyan.
(nevet) Ott nem tudom mi történt, valaki mondta, hogy az én hangom fog a legjobban hasonítani, ha elektronikusan eltorzítjuk. Nem volt casting. Elkezdtem nagyon elvékonyítani a hangom, és leintettek, hogy hagyjam abba, tudják utólag torzítani. De, mondom, én egy ilyen hangot „látok”. Nem volt jó munka, nem volt benne sok öröm, de büszke vagyok rá, mert nagyon szeretem a filmet.
Beszéltünk arról, hogy „elvesznek” szerepet, de van, amikor rögtön duplázol. Hardy-t a Vemomon kívül a Legendában is.
A Legenda egy borzalmasan izgalmas munka volt. Ott úgy szinkronizátam, mintha két színészt, két filmet csinálnék. Egyszer az egyikkel, amelyik nem a bolond, nem a kalapácsos gyilkos, aztán egyszer a kevésbé őrültet. Elölről kezdtük az egész filmet, hogy végig tudjak menni az egész karakteríven. Ott az volt a kérdés, hogy mit rakunk be a felső ínyemhez, mert hogy Hardynak is volt ott valami. Végül Kosztola Tibi szendvicséből egy paprikát toltunk fel. Abban a jelenetben, amikor önmagával verekszik, valószínűleg vért izzadtak, káprázatos munka lehetett azt leforgatni. Leszinkronizálni? Az is embert próbáló volt.
Kútvölgyi Zsike, vígszínházi nagy színésznő azt mondta egyszer, délelőtt játszottuk talán A dzsungel könyvét; „Úgyis itt kell lennünk, miért ne játsszunk jól?”. Ez egy fontos és meghatározó mondat számomra, mert ugyanezt gondolom a szinkronról. Azt szeretem csinálni, aminél meg kell feszülni. Azért csinálom az egészet, hogy minél gyakrabban léphessek ki a komfortzónámból. Én magam, Király Attila egy rendkívül unalmas csávó vagyok, de ezeken a fickókon keresztül tudok egy nagyon izgalmas életet élni.
A Café Marylin is egy ilyen projekt. A film alapötlete szerint ugyanis „az ország legismertebb szinkronhangja” nem is olyan egyedi, hiszen egy kis kávézó pincérének szinte teljesen megegyezik vele a hangja.
Óriási ötlet. Nem is tudom elképzelni, hogy nem fordul majd át paródiába, de nagyon remélem, hogy nem fog. Nagyon nehezemre esett magamat hallani és nézni, mert ugye nekem kellett szinkronizálnom a partneremet. Láttam a filmet, de ugyanúgy, mint egy sima szinkronszerepnél, nem tudok odafigyelni magára a filmre, csak arra, hogy mit mutat az arc, milyen a hanglejtés, hogyan lehet kicsit javítani, máshova tenni bizonyos hangsúlyokat. A legnagyobb kihívás ez volt, megnézni magamat (nevet).
Rögtön jön egy különös csavar, nem a színészt, hanem a hanghasonmást játszod.
Először nagyon csodálkoztam, amikor Reszeli-Soós Andris rendező felkért. Mondta, hogy van egy szinkronszínész és van egy pincér karakter, én meg egyből arra gondoltam, hogy jó, én leszek a szinkronszínész, de mondta, hogy nem, és mondott is egy nagyon gyors és egyszerű okot; azért, mert az a jobb szerep (nevet). Elolvastam a könyvet és borzasztóan örültem, hogy én csinálhatom ezt a fickót, mert Farkas Andris egy nagyon izgalmas figurát írt meg.
A feleségem, Lapis Erika nagyon fontos szereplője az életemnek és nem csak, mint a feleségem, hanem mint szakmai szem. Zseniális színésznő és neki hiszem el a legjobban, amit mond rólam, mert ha valami nem tetszik a földön fekvésig rugdos bele a betonba (nevet). Azt mondtam neki, hogy ebben a 25 percben nekem tulajdonképpen majdnem mindent fel kell vonultatnom, amit jelenleg színészileg fel tudok. Színházban közelebb lettem volna ahhoz, hogy biztonsággal tudjam állítani, fog ez menni. A film más formanyelv, abban nem mozgok igazán otthonosan. Nagyon nagy amplitúdót kell befutnia ennek a szerepnek és nem voltam biztos, hogy erre filmen képes vagyok-e, de hálistennek azt mondják, hogy igen.
A filmezéstől való távolmaradásod tudatos döntés volt?
Nem, így alakult. A filmtől szerintem senki nem akar távol maradni. A magyar világban apukám volt az egyetlen, akiről tudom, hogy mondott vissza szerepet, mert azt mondta, hogy “jaj kisfiam, nem akarok én nyáron dolgozni… menjünk le a Balatonra…”. Rajta kívül mindannyian szeretnénk forgatni. Úgy csinálunk mindannyian, mintha nem volnánk exhibicionista, magamutogató vadbarmok. De azok vagyunk, azért foglalkozunk ezzel. Minél többen látnak, annál jobban esik az ember szívének, aki nem vallja be, szerintem annak is. Ebből a szempontból is jó forgatni, anyagilag sem utolsó dolog, és elsősorban színesíti a palettát. Egy másik fajta koncentrációt igényel. Nem kell másképpen színészkedni (nagyon rossz szó), de más típusú az odafigyelés, a felkészülés, mint a színháznál. És önmagában minden, ami új, minden, ami kibillenti az embert a komfortzónájából az szerintem jó.
Nekem így alakult az életem, sokáig sajnáltam. De már nem, mert egy csomó nagyon jó dolog történik velem, jól érzem magam. Vannak a napi sorozatok, járok castingokra, 15 évig nem jutottam el idáig, annyira nem voltam benne a filmesek fejében mint létező színészi entitás. Az, hogy teljesen nem léteztem, az fájt. Most legalább eljutok addig, hogy elhívnak castingra, legfeljebb nem én kapom meg, de az már mindegy.
Mi változott?
A korom. Azt mondják, hogy jól öregszem. Ha visszanézem a 20 évvel ezelőtti önmagamat, akkor azt kell mondjam, hogy igazuk lehet. 52 éves leszek, kívül-belül mindent átformál az emberen ennyi év, de úgy érzem, hogy előnyömre válik.
A Marylinben alakított karaktered is egy sokat látott figura. Mit vittél bele magadból, ami miatt csak veled tud működni?
Azt nem tudom, hogy van-e olyan része, ami csak nálam működik. Nekem is volt egy válásom, nekem is van fájdalmam az életben és például egész konkrétan tudok olyan pillanatot mondani a filmből, amikor a saját gyerekeimre gondoltam, a két nagyobb lányomra, akikkel nem élek egy háztartásban. De nekünk, színészeknek minden szerepünkben, minden helyzetünkben az a dolgunk, hogy a saját bőrünket vásárra vigyük, a saját fájdalmainkat, a saját örömeinket, a saját életünket kitegyük a placcra, a közösbe. Csak ebből tudsz játszani… Persze pszichopata gyilkost is gyakran játszunk. Az indulatom, amikor ülök a dugóban lehet ugyanolyan, mint valakinek, aki lehenteli a fél várost, csak én nem szállok ki egy UZI-val és nem ölök meg senkit. Én azt az indulatot fel tudom vinni a színpadra, a vászonra vagy a képernyőre, ez különböztet meg tőle mindösszesen.
Volt egy kis vérnyomás-problémám, van is. Kérdezte az orvos, hogy stresszesen élek-e? Kerülnöm kellene. „De doktor úr, nekem az a szakmám, hogy stresszállapotba hozzam magam.” Ilyen módon a Marylinben mind én vagyok és közben mind nem én vagyok, hiszen az egy szerep.
Milyen volt a közös munka az Újvidéki Színház művészével, Kőrösi Istvánnal? Nem volt különös, hogy a kvázi alteregódat alakítja?
Nem, mert nem engem játszik. A színész karaktere nagyon nem olyan, mint amilyen én a valóságban vagyok. Én azzal ott egyáltalán nem foglalkoztam, hogy hogy kell neki ahhoz játszani, hogy én aztán hitelesen tudjam őt leszinkronizálni. Nekem ott az volt a dolgom, hogy a kettőnk közös jelenetét végigcsináljam, és tényleg eszembe sem jutott az, hogy ő egy kicsit majd engem fog jelenteni, vagy én egy kicsit őt. Ő egy másik színész entitás. Amikor láttam a nyers verziót, ott egy kicsit izzadtam, hogy milyen hülye érzés, hogy saját magammal beszélgetek, de mégse magammal, mert a Pisti van ott. Szóval kicsit skizofrén helyzet volt, de csak a szinkronizálás részénél.
A Café Marylin komoly filmszakmai vállalás, ami állami és pályázati finanszírozás nélkül teljesedett ki. Profik voltak a forgatási körülmények? Át kellett venned egy kicsit a főnök szerepét például a szinkronizálás során?
Nem kellett átvennem a stafétát, mert az utószinkront rendező Horváth Vilivel már többször dolgoztam, tudom róla, hogy nagyon jó szakember. Ezért aztán beálltam és szinkronszínész voltam. És mindkét Andris (Reszeli-Soós András rendező, Farkas András Attila forgatókönyvíró – a szerk.) édes volt, olyanok voltak, mint a gyerekek a vidámparkban. Hogy ne kelljen saját magamat is utószinkronizálni és a Pistit is, abban Vilinek nagyon sok munkája volt.
Milyen lesz a fogadtatás?
Sajnos az igazán jó rövidfilmek is keveseket találnak meg. Én abban reménykedem, hogy akit megtalál, az szeretni fogja. Ez a film nagyon ügyesen ragadja meg azt, hogy a szinkron témaköre jó pár éve nagyon érdekli az embereket. Misztikum épült köré. Kvázi olyan, mintha bulvártéma lenne, de közben a Marylin mégsem bulvár film. Jópofa a stílusa, és ha valaki nem kifejezetten gyűlöli az én fejemet vagy a Pisti fejét, vagy nem utálja személyesen az író és rendező Andrisokat, szerintem meg fogja benne találni azt, amitől ez a film jó. Arról nem is beszélve, hogy ha esetleg eljut olyan emberekhez, akik az arcomat nem ismerik, csak a hangomat, pláne vicces lesz: azt sem fogják tudni, melyikük vagyok én. Istenigazából a folytatásban reménykedem leginkább, mert tök jó lenne még együtt dolgozni ezekkel az emberekkel.
A film premierje az év második felében várható. Miért lesz érdemes beülni egy kávéra a Marylinbe?
A gyerekkoromban volt egy sorozat, amit felnőtteknek csináltak, de kamaszkoromban már nézhettem, az volt a címe, hogy Meghökkentő mesék. Amikor elolvastam a Café Marylin forgatókönyvét, úgy éreztem, mintha abból lenne egy epizód. Meghökkentő a története, nincs fél óra az egész film és van benne legalább három elég jó csavar. Az, hogy az ember visz-e magával utána bármit, azt nem tudom, de remélem, hogy igen. Nagyon jó a történet, szépen van felvéve és hát van benne két csodálatos színészi alakítás (nevet).
