Az ír Zöld sziget szekció filmjei üdítő színfoltjai voltak a Titanic Filmfesztiválnak. Láttunk izgalmas thrillert, energikus életrajzi filmet, vicces horror-vígjátékot, megdöbbentő dokumentumfilmet. Íme a Zöld sziget szekció a maga sokszínűségében.
Ciaran Foy : Citadella
Tommy-nak egy lift fogságából kell végignéznie, ahogy egy csapat fiatal kapucnis huligán megtámadja a terhes feleségét. Mire felrohan tizenegy emeletet, egy injekciós tű áll ki a lány hasából. A nő kómába zuhan és meghal. A kisbabát sikerül megmenteni. Ez a brutális támadás annyira megviseli Tommy-t, hogy nem meri többé elhagyni a házat. Súlyos agorafóbia alakul ki nála. Folyamatos rettegésben él, mindenhol a kapucnis alakokat látja. A film első fele egy erős pszicho-thriller, ami egyrészt a főszerepet alakító Aneurin Barnard kiváló színészi játékának köszönhető. Hatalmasra nyitott riadt szemeiből, összehúzott testtartásából, sőt minden pórusából árad a félelem. (Hol volt ez a srác eddig? Reméljük, most majd más is felfedezi.) Másrészt annak, hogy Ciaran Foy-nak sikerült egy hátborzongatóan hideglelős atmoszférát megteremtenie: Tommy egy düledező, szürke betonrengeteg közepén ragad, az ajtóról eltűnik a zár, a buszok nem járnak, az aluljárón átmenni az ember életébe kerülhet. A film alapötlete a rendező által személyesen átélt támadás élményéből született, így a film központi motívuma a félelemmel való szembenézés. Foy fokozatosan építi fel a feszültséget és lassan fordítja át a filmet horrorba. A széthullott családokból származó, szeretet nélkül nevelkedett gyerekek démonizálásában némi társadalomkritika is felsejlik. (Simor Eszter)
Jon Wright: Csáposok
Jon Wright horror-vígjátéka az idei Titanic Filmfesztivál legnézettebb filmje volt, nem véletlenül. Egy vicces ötlettel megspékelt szörnyfilm: az űrből érkező, csápos vízi szörnyek ellen kizárólag alkoholfogyasztással lehet védekezni. Az idegenek az emberi vér kiszívásával táplálkoznak, de ha az ember véralkohol szintje elég magas, az halálos méreg a bestiáknak. John Wright rendező és Kevin Lehan forgatókönyvíró egy szerethető és technikailag is igényesen kivitelezett filmet csináltak, amire vevő a szélesebb közönség. Főszereplőnk egy állandóan részeg zsaru (Richard Coyle) Írország egy elhagyatott part menti kisvárosában. De hát „mindig a csöndes helyek azok, ahol a legőrültebb dolgok történnek.” Az életébe akkor áll be változás, amikor egy munkamániás rendőrnő személyében új munkatársat kap, na meg, amikor felfedezik a vízi szörnyeket. Miután rájönnek a csáposok elleni leghatásosabb védekezés módjára, az egész kis közösséget a kocsmába invitálják, hogy míg a jónép mulat, ők ellássák a szörnyek baját. Részegen. A főleg ír színészekből álló stáb, a hírükhöz méltó módon jól teljesít a kocsmajelenetben. A Csáposok egy kellően bugyuta történet ahhoz, hogy lehessen rajta nevetni, így vígjátékként is megállja a helyét, és ha félelmetesnek nem is mondanám, az igényes CGI-nak köszönhetően szörnyfilmként is elmegy. (Simor Eszter)
Lisa Barros D’Sa és Glenn Leyburn: Good Vibrations
Nem csak punk rajongóknak! Lisa Barros D’Sa és Glenn Leyburn egy szívet melengető filmet rendezett Terry Hooley-ról, a belfasti punk szcéna keresztapjáról. Ritkán látjuk leírva egymás mellé, hogy „szívet melengető” és punk zene, de mégis így jellemezném a film főhősének határtalan lelkesedését. Hooley a 70-es évek politikai harcoktól és bombázásoktól terhelt időszakában nyitott lemezboltot Észak-Írország fővárosában. A bombák becsapódásától remegő utcán létrehozott kis üzletet ironikusan Good Vibrations-ra keresztelte. A film annak a története, hogyan fedezte fel magának Hooley a punkot, hogyan lett az Undertones nevű banda lemezkiadója és a belfasti vallási-politikai megosztottság ellen a zene üzenetével küzdő messiás. Bár Hooley alakja nyilvánvalóan idealizált, mégis megható az a lelkesedés és kitartás, ahogy a punkok elfogadásáért küzd. Könny csordul a szemünkbe, amikor keserves harc után először szólal meg a rádióban a Teenage Kicks, vagy amikor hatalmas tömeg csődül össze a belfasti punkzene szcéna első igazi nagy koncertjén. Ebben az életrajzi filmben Richard Dormer energiával teli, remek alakítást nyújt a főszerepben. (Simor Eszter)
Ír rövid filmek
Felsorolás helyett álljon itt az egyik film:
Ian Palmer: Puszta ököllel
A szekció programját nem csupán egy rövidfilmes blokk, hanem egy dokumentumfilm is élénkítette. A Puszta ököllel szinte hihetetlen témát dolgozott fel: Írországban, illetve Nagy-Britanniában élő – egyébként cigány – vándorcsaládok saját kultúrájuk szerves részeként mind a mai napig ökölharccal döntik el nézeteltéréseiket. Ian Palmer tizenkét év anyagát sűrítette bele a mintegy másfél órás alkotásba, amelynek velejét alapvetően az illegális, útszéli összecsapások jelentik. Dicséretes azonban, hogy a rendező túl tudott lépni a több sebből vérző arcberendezések döbbenetes látványértékén, s a miértekre is megpróbált válaszokat találni. Az igazság pedig meghökkentő: az ellenfelek szinte sosem tudnak tüzetes magyarázatokkal szolgálni, egyszerűen gúzsba köti őket a tradíció. Egy olyan tradíció, amit egyébként kikezdett az anyagi gyarapodás szüksége – óriási pénzösszegek cserélnek gazdát egy-egy mérkőzés alkalmával. A konkrét értelmet tehát nehéz megtalálni a küzdelmekben: miközben egy ősi szokás modern korhoz igazított fennmaradásának vagyunk szemtanúi, harcosonként változnak a személyes motivációk. Van, aki egy gyilkosság évtizedes vérbosszújának folytatója, más egyszerűen csak ki akar törni orrcséplésben profi testvérének árnyékából. Mindeközben ők maguk is érzik, el kellene ásni a csatabárdot – pláne, hogy békeidőben egymás között házasodnak a vándorcsaládok.
Nem árt azonban megjegyezni, hogy a kibontakozó tanulságok ellenére Ian Palmer alkotását elsősorban kuriózumértéke viszi el a hátán. A filmszerkezet alappilléreit jelentő verekedéseket a rendező aránytalanul helyezi el, hősei rendszerint ismétlik önmagukat, s kizárólag az összecsapások idején tekinthetünk bele életükbe. S mivel a harcosok mindennapjai sajnálatosan homályban maradnak, a Puszta ököllel nem lesz több egy férfibecsület vezényszavával felvértezett tesztoszterin-dokumentumfilmnél. Persze annak mindenképpen kivételes. (Kiss Tamás)