Kritika Magazin

Súlytalan zuhanás – A nagy szépség

A nagy szepseg_Toni Servillo Paolo Sorrentino hetedik nagyjátékfilmjével a 66. cannes-i filmfesztiválon ugyan „csak” a jelölésig jutott, ám biztosíthatok mindenkit afelől, hogy filmnyelvileg és tartalmilag egyaránt lebilincselő alkotás született. Azok, akik az olasz filmhét keretein belül ellátogattak a Puskin moziba, premier előtt nézhették meg az író-rendező legújabb látomását.

„Roma è morto” szólna ma Garibaldi modernizált vezényszava, s kissé ügyetlen kínrímmel írnám le vele a történelmére oly büszke Róma – s tágabb értelmezésben egész Európa – rég elmúlt dicsőségét. Ennél ügyesebben fogalmaz a rendező, és a gyakran frivol történetbe bátran csempész filozófikus mélységeket megpendítő jelentést. A harsány, következetesen teátrális események láncolatát lazán köti össze Jep Gambarella (Toni Servillo) és baráti társaságának hedonisztikus élete. Az egykötetes író hatvanötödik születésnapi partijával kezdődik el a cselekménynek alig nevezhető emlékezés. Pillanat- és életképek elevenednek meg Róma ezeréves épületei és a felső tízezer modern színfalai között.

Hosszúra nyúló mozgással járja körbe a kamera a színteret, miközben aprólékosan mutatja be az olaszországi elit életnek hazudott mindennapjait. A legkülöncebb alakok lépnek be és távoznak légiesen a színpadról. Írók, költők, festők, táncosok és törpék, színészek, színésznők és ripacsok, művészek és bűvészek, szerelmesek és szeretők, őrültek, szentek és szajhák egyaránt helyt kaptak Sorrentino cirkuszában. Sokszínűségük ellenére mégis egyvalamiről mesélnek, a mindent átható nihil kínzó fájdalmáról.

A nagy szepseg

Marcel Proust életművéből merítve Sorrentino sem akart realisztikus drámát rendezni. Erre utal a történet, a karakterábrázolás, a képi világ, a filmzene és a dialóg is. Impresszív látomásokat jelenít meg, közben mégis precízen fúrja bele magát a kortárs olasz „értelmiség” rothadó miliőjébe. Múlt és jelen néhol abszurd keveréke jelenik meg a vásznon. A mozgókép közegében ez az asszociatív játékosság talán még kifejezőbb, mint a pusztán papírra vetett szó, és a rendező tökéletesen ki is használja a film formanyelvéből fakadó lehetőségeket.

A mozgalmas és többrétegű képi kompoziciókhoz harmonikusan kapcsolódik a már említett kameramunka dinamizmusa. Egymást érik a fahrtok és daruzások, a lassú beállítások és a gyors montázsok. Szobrok és festmények mozdulnak meg, és látszólag eleven, élő emberek merevednek bizarr állóképekbe. Rengeteg a közeli beállítás, de gyakran még ilyenkor is áll valaki, vagy történik valami a háttérben. A távoli plánokat zsúfoltá teszi, hogy legtöbbször 5-6 vagy még több szereplő van egyszerre a képen. Valaki mindig beszél, valaki mindig csinál valamit. Ha a kép áll, akkor a szereplők mozdulnak, vagy a zene szól. Néhány gyors vágást követ egy hosszú monológ, néhány rövid párbeszédet fest alá egy bravúros, émelyítő „kameratánc”. Egy szereplő kisétál a képből, aztán hirtelen más helyre és időbe zuhanunk. Színpadias alakítások után, őszinte emberi reakciókat látunk. Egyik pillanatban még életszagú, a másikban már szürrealisztikusan stilizált képet fest a modern világ súlyosan deprimált korszelleméről.

A nagy szepseg_Paolo Sorrentino

Nyomasztó, félelmetes, mégis ámulatbaejtő karikatúráját rajzolja meg a korunkbeli művészi elit sznob, élvhajhász és mesterkélt rétegeinek. A botoxtól érzéketlenné váló arcokon csak ritkán jelennek meg őszinte, emberi érzelmek, és Jep látszólag semmit sem fejlődik abban a néhány napban vagy hétben, amíg nyomon követjük életét. A karakter szubjektív ábrándjain keresztül azonban megtanulhatjuk, hogy az életet csupán emlékeink szűrőjén át láthatjuk kristálytisztán. Az ok-okozati és időbeli összefüggéseket egy érzelmi logika váltja fel, ahol az egyik képet talán csak egy elképzelt illat, vagy dallam, egy régi hely, egy mozdulat, az ismerősség érzete köti össze a másikkal. Sorrentino igazi szerzői filmet alkotott, ami ínyenc falat lehet minden filmbarát számára.

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com