Richard Attenborough 10 évvel a 8 Oscar-díjat nyert Gandhi után, 1992-ben Charlie Chaplinről is életrajzi filmet készített. A Chaplin azonban amellett, hogy Robert Downey Jr. nagyszerű alakítását hozta a címszerepben, összességében inkább egy-egy jó jelenettel megtűzdelt, de kicsit vontatott történelmi áttekintésként sikerült.
A film nyitójelenetében a címszereplőt látjuk, amint a tükör előtt ül, és lassú, kimért mozdulatokkal lefejti magáról legendássá vált csavargó-jelmezét. Ez a képsor feltehetően a filmnek azt a szándékát közvetítené, hogy feltárja Chaplin életét, megmutassa a legenda mögötti embert. Sajnos azonban e jelenet már-már intim atmoszférája a későbbiekben ritkán tér vissza, a fokozatosan színesbe váltó kép pedig nem a Chaplin-mítosz valamilyen modern – esetleg kritikus vagy új szempontú – újraolvasását vetíti előre, hanem inkább egy képes emlékalbum negatív értelemben vett sokszínűségét.
A film egyszerre alapos és elnagyolt, kapkodó, de lassú, feltáró igényű, mégis kissé felszínes. Leginkább Chaplin életének katalógusaként funkcionál, számba véve minden fontos állomást – ezekből viszont szükségszerűen olyan sok volt, hogy a legtöbbnél nem időzhetünk el sokáig, mert ez a két és fél órás játékidőbe se fér bele. Az eredmény a terjedelmes album végigpörgetése, ami szinte elkerülhetetlenül ellaposodó dramaturgiát eredményez.
Szintén ebből adódik az is, hogy egy-egy kivételtől eltekintve a mellékkarakterek is súlytalanok maradnak. Hiába játssza például Anthony Hopkins a kerettörténet fiktív szerkesztőjét, George Hayden-t, aki az idős Chaplinnel dolgozik annak önéletrajzán, a karakter nem tudja meghaladni a színtelen alákérdező szerepét.
Ugyanakkor a fentieknek köszönhető a film egyik pozitívuma: az önreflektív narratív szerkezet is, amely már-már önironikusan mutat rá a történet lyukaira és kidolgozatlanságaira. Chaplin és George együtt nézik át a film egyik alapanyagának számító önéletrajzi írást, Chaplin így kvázi mesélője saját történetének, szerkesztője pedig a film egy-egy elnagyolt jelenete, karaktere után rá is kérdez: „nem volt ez egy kicsit kapkodó?” Vagy: „miért nem tudunk meg erről többet?” A reflexió ellenére azonban a visszatekintések hiányosságai megmaradnak, ezeket csak a kettejük párbeszédeiben elhangzó információkkal próbálják betömködni a készítők. Olyan ez, mintha a forgatókönyvírók birkózását látnánk az önéletrajzzal, amelyhez végül a művész iránti tiszteletből kevéssé nyúlnak érdemben hozzá.
Paradox módon a történetvezetés mégis szinte az unalomig precíz és lekerekített igyekszik lenni, amit jeleznek az olyan megoldások, mint a két nagy szerelem kissé erőltetettnek ható kerete (és ennek hangsúlyozása az azonos színésznővel). Szintén ilyen az ok-okozatiság olyan mesterkélt kidomborítása, mint a gyermek Charlie által a sárban talált cipő és a későbbi csavargójelmez cipője közötti direkt kapcsolat. Ezek annyira a semmiből teremnek előttünk, hogy általában súlytanok is maradnak.
A képvilág meglehetősen konzervatív, ami alapvetően illik is a filmhez, viszont zavaróvá tesz egy-egy szerencsétlenebb vágást, amelyek egy lazábban fényképezett filmben fel sem tűnnének. A szabályos képi stílust ugyanakkor üdítően töri meg egy-egy slapstick-szerű betét (bár funkciójuk a filmben bizonytalan), és a szintén a némafilmes korra jellemző képváltó eljárások sűrű alkalmazása.
A film legnagyobb erőssége azonban a címszerepet alakító Robert Downey Jr. teljesítménye. Amellett, hogy a sminkesek munkáját is dicséri a hasonlóság, Downey nagyon meggyőzően adja vissza az olyannyira ismert chaplini csavargót. De nem csak a burleszket oldja meg figyelemre méltóan, hanem magát Chaplint is nagyszerűen játssza, legyen szó bármelyik életszakaszáról a film során. Rajta kívül még Geraldine Chaplint kell megemlíteni, aki a való életben a főhős lánya, a filmben pedig saját nagyanyját alakítja. Ő az egyetlen a mellékszereplők közül, aki életre bírta karakterét, a legendás művész feledésbe merült, őrülettel küzdő édesanyját.
A Chaplin olyan, mint egy kicsit száraz történelemlecke. Vannak persze emlékezetes jelenetek, már csak a játékhosszból adódóan is, de beszédes, hogy a főhős legerőteljesebb érzelmi megnyilvánulását a saját maga alakításaiból készült filmvégi montázs váltja ki. Lehet, hogy neki van igaza, és – ahogy ő maga is megfogalmazza a film során –, ha kíváncsiak vagyunk Chaplinre, nézzük inkább meg a filmjeit.
