Kritika

Birdman-hét: Just for one day – Super

09132010_JamesGunnSuperHát a Superről sok mindent lehet mondani, azt viszont sajnos nem, hogy szuper lenne. James Gunn sztárparádés zsiványkodása humortalan és lehangoló filmet eredményezett, ami azonban vígjátéksága ellenére sokkal komolyabban beszél az elkeseredettség és kicsinyesség természetéről, mint azt elsőre gondolnánk.

A film

James Gunn karrierjének hajnalán az Elbaltázott szuperhősökkel saját ars poeticáját fogalmazta meg: őt nem érdeklik a mainstream igazságosztók, sokkal jobban kedveli a társadalom peremén élőket, akik kilógnak kicsit – vagy nagyon – a sorból. Ha végigtekintünk a rendező-forgatókönyvíró filmográfiáján, nem egy szedett-vedett csapatot és looserherót találunk a szereplői között. Legutolsó filmjében, A galaxis őrzőiben a humor által deheroizálta világmegmentő csapatát, akik között kisstílű tolvajt, börtöntölteléket és nagypofájú mosómedvét (!) egyaránt találunk.

2010-es filmjének középpontjában egy újabb lecsúszott, béna fazon áll. A nem túl izgalmas Frank Darrbo (Rainn Wilson) feleségét (Liv Tyler) lenyúlja a nagyarcú drogdíler (a remek Kevin Bacon). A férfi ahelyett, hogy elfogadná, hogy ismét ő húzta a rövidebbet, úgy dönt, visszavág. A képregényboltos Libby (a még pszichopatán is imádnivaló Ellen Page) segítségével tanulmányozza a szuperhősséget, és megteremti a Vörös Mennykőt, aki rögtön őrült ámokfutásba is kezd. Darrbo új alteregója a bűn üldözőjeként kezdi munkásságát, míg végül a legkisebb kihágást is kegyetlenül megtorolja mindenféle erkölcsi dilemmázás nélkül.

super-ellen-page-rainn-wilsonA kétezres évek második felében nem egy film gondolta újra a szuperhős kérdés. A we can be heroes just for one day” gondolata számos rendezőt indított arra, hogy hétköznapi figurákat bújtasson szuperhős jelmezbe – az önjelölt igazságosztók revizionista történeteiben James Gunn az elvakultságnak szentelt egy fejezetet. Elvakult szerelem és igazságérzet, sértettség, perverzió és erőszak, ez jutott osztályrészül Frank Darrbónak.

És ezzel el is érkeztünk a Super legkomolyabb gondjához: Darrbót bár meg tudjuk érteni, sőt, talán meg is szánjuk, még az is lehet, hogy bizonyos pontokon magunkra ismerünk benne, de egyetlen másodpercig sem tudjuk szeretni. Darrbo nemcsak, hogy nem jobb azoknál, akik ellen küzd, de még stílusa sincs. Egy nagy rakás szerencsétlenség, aki csak a rosszabbik énünkre emlékeztethet minket. Persze mielőtt végleg leírnánk Gunn 2010-es bemelegítését, meg kell adni, hogy a film nagyon fontos kérdéseket feszeget, méghozzá sokszor egészen izgalmas stílusban. Viccesnek nem mondanám, sőt, még fekete-humornak sem, de a társadalomkritikus szarkazmus az egész filmen végigvonul. Kap a pofájába a popkultúra, a fetisizmus, a bigott vallás, az erőszakmentesség, gyakorlatilag minden, ami Gunn útjába kerül. A film nagyon bevállalós, erőszakos, de nem öncélú, ami mindenképpen a javára írható. De mindez sajnos nem sokat ér szimpátia nélkül – mivel nem szeretjük Darrbót, nem nagyon érdekel a sorsa, így a Super sem tart számot az érdeklődésünkre.

A lemez

A lemez sem sokkal szuperebb, mint a film: be kell érjük az 5.1-es magyar és angol nyelvvel.

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) premierje alkalmából tematikus hetet tart a Filmtekercs a revizionista szuperhősfilmek témakörében. A hét folyamán olvashattok majd kritikákat, interjúkat és egy rövidebb esszét a nagy költségvetésű képregény-adaptációk árnyékában fodrozódó trenddel kapcsolatban.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com