Sorozat

Eltűntnek nyilvánítva – Lost

2004 ritka emlékezetes év volt az amerikai televíziózás történetében. Ekkor ismertük meg a Lila akác köz lakóinak titkait, dr. House elkezdett praktizálni, Veronica Mars magánnyomozóként tengette szabad perceit. Az Oceanic 815-ös járatának utasai pedig eltűntek egy „lakatlan” szigeten, ezzel egy olyan eseménysorozatot indítva el, amire azóta sem volt példa.

Egy Sydney-ből Los Angelesbe tartó repülőgép út közben meghibásodik, a levegőben kettétörik, majd egy csendes-óceáni szigetre zuhan. A túlélők viszont hamarosan megtapasztalják, hogy a látszólag idilli helyen nincs minden rendben. Egy fekete füstcsomóra emlékeztető „szörnyeteg” támadja meg őket időről időre; a dzsungelben élő, fegyverrel fel-alá mászkáló francia nő rajtuk keresi 16 éve elrabolt gyermekét; a helyi lakosok, a „többiek” pedig különösen barátságtalanul fogadják őket.

A történet így első olvasatra pofonegyszerű, azonban ez csak a felszín. A Lost – Eltűntek a rejtélyeiről híres, nem véletlenül: szinte minden rész bedob egy új furcsaságot, irreális jelenséget a szigettel kapcsolatban. Ez egy idő után bizony frusztráló tud lenni: az első évad lehengerlő sikere után a későbbiekben a lelkesedés és nézettség fokozatosan lecsökkent, de így is sokan kitartottak a széria mellett (amelyet eredetileg Pokoli éden néven mutatott be nálunk az AXN, csak később, az RTL Klubnál kapta az Eltűntek alcímet).

Bár a sorozatot általában J.J. Abrams nevéhez szokás kötni, hozzá csak az alapkoncepció (egy repülőgép szerencsétlenség túlélői egy furcsa szigeten próbálnak életben maradni) köthető. A fokozatosan kibontakozó mitológia már Damon Lindelof és Carlton Cuse fejéből pattant ki. Az, hogy az első egy-két évadban még ők se tudták, hova fut ki a történet, eléggé nyilvánvaló: rengeteg nyitott kérdés, megmagyarázhatatlan és indokolatlan esemény követte egymást. A harmadik szezon végétől javult a helyzet: ekkor már biztossá vált, hogy a széria 2010-ben befejeződik, így az alkotók nyugodtabb körülmények között tervezhették meg a végjátékot. Az egyes epizódok feszesebbek, mozgalmasabbak lettek, az újabb kérdőjelek mellett pedig végre válaszok is érkeztek.

A befejezés viszont mégis sokakban keserű szájízt hagyott. Érzelmes, drámai finálé volt, sok tekintetben pontot tett a történet végére, de ugyanakkor rengeteg mindent hagyott nyitva. A legtöbb rejtély magyarázat nélkül maradt, és hiába ismertük meg a sziget fő titkát és történetét, a legtöbb nézőt csalódottá tette. Utólag visszanézve talán nem is baj, hogy nem rágtak a szánkba mindent, hiszen a rajongók ma is életben tartják a sorozat kultuszát: továbbra is teóriákat gyártanak, főleg a mindenütt felbukkanó számsorozatról (4, 8, 15, 16, 23, 42), a füstszörnyről, az időutazásból fakadó paradoxonokról stb.

Apropó karakterek. Bár a Lost – Eltűnteket elsősorban misztikus sorozatként tartják számon, valójában a kőkemény dráma áll a középpontban. Főhősei már jóval azelőtt elveszettek voltak, hogy lezuhantak volna a szigetre, sőt: sokan csak ott, a semmi közepén találják meg helyüket az életben. Mindenkinek meg van a maga egyéni tragédiája, ami egy bizonyos ponton megbénította őket, a szigeten viszont esélyt kapnak a továbblépésre, a fejlődésre. A hat évad alatt rengeteg szívszorító, vagy éppen epikus történetet meséltek el. A legkiemelkedőbb talán Desmond (Henry Ian Cusick) hányattatott sorsa, vagy Ben Linus (Michael Emerson) újabb és újabb pálfordulásai.

A Lost – Eltűntek mintájára számtalan „high concept” széria jelent meg, próbálva megteremteni a saját, egyedi mitológiájukat. Sokan csak egy évadot értek meg (Flashforward – A jövő emlékei), másoknak viszont több évig is sikerült kihúzniuk (Prison Break, Hősök), de egyiküknek sem sikerült az elveszettek népszerűségét elérnie. Hogy miért? Talán mert hiába játszódott fantasztikus környezetben, a történet végső soron olyan emberi témákról szól, mint a csalódás, az árulás, a sors, a gyereknevelés, a halál és persze a szerelem. Az meg, hogy néha-néha felbukkant egy jegesmedve a trópusi sziget kellős közepén, csak hab volt a tortán.

Polgári Lilla

Jelenleg elsős kommédiás mesterszakos hallgatóként az ELTE padjait koptatom. Két szenvedélyem van: a filmek és az írás, így e kettő kombinációjából indultam el az újságírói, de különösképpen a kritikusi pálya felé. Nem lehet elég korán kezdeni: családi beszámolók szerint 4 évesen a Schindler listáját néztem újra és újra, akkor még szerény (ám mai napig őrzött) VHS-gyűjteményünk egyikén. Ma már a sorozatok is jelentős szerepet töltenek be (izé, sok időt vesznek el); sok esetben vészesen függő lettem.

Filmek: vegyesen. Igyekszem bepótolni a klasszikusokat, bár ahogy haladok, kezdek rájönni, hogy arra egy élet is kevés. Legközelebb talán Tim Burton „korai” filmjei (a Nagy hallal bezárólag) állnak, valamint mindenféle kifordított mese (A herceg menyasszonya, Csillagpor, Leharcolt oroszlánok). A 3D-t nem szívelem, viszont általa a nagy vásznon tekinthetek meg filmeket, amik anno kimaradtak (Toy Story 1-2., Titanic, idén Jurassic Park). Mert minden moziban az igazi.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com