Ronin

Hat ember találkozik egy kis francia városban. Mindannyian gazdátlan, modern szamurájok: zsoldosok és ügynökök, akik számára a hidegháború elmúltával megszűntek a szép idők, és most bármilyen munkát elvállalnak.

Akár a negyven ronin japán története, ez a film is, akciófilm létére, a könnyekig melankolikus. Áthatja a szétszóródottság, a nihil érzése. Mi értelme katonának lenni, ha már nincs se ellenség, se haza? A Ronint több szempontból is össze lehet hasonlítani a Terminátor 2-vel: mindkettő az akciófilmek királya, és mindkettő megragadja a kor hangulatát. A T2 a vég előérzetét, a Ronin pedig azt, hogy már nem fenyeget semmiféle vég, ami ellen harcolni lehetne.

Egy lapon emlegetni valamit a T2-vel? Nem szentségtörés, a Ronint lehet: klasszikus. A kiváló rendezés mögött szokatlanul jó sztori áll, továbbá nagy színészek, és iszonyú sok valóságosan összetört autó – a Ronin az akciófilm minden lehetséges erényét magába sűríti, és legalább egy téren – autós üldözésben – a legjobb is. (Komolyan, csak a Bourne-sorozat és a Szállító óta pedzegetjük, hogy a szűk európai városokban jobb autós üldözéseket lehet rendezni, mint a mérföldszéles amerikai utakon, pedig a Ronin sok évvel előttük bebizonyította.)

A Ronin nyomozós, kémfilmes története értelmes forgatókönyvvel és csattanóval szolgál, ez se mindennapos. Igen erősek a karakterei: Robert De Niro és Jean Reno a főszereplők, de a mellékszereplők is érdekesebbek, mint egy átlagos akciófilm főhősei. Mégis, ami a kedvencem, az a zene: Elia Cmiral olyan aláfestést szerzett, ami miatt harmadjára is fölemlegethetjük hasonlatként a T2-t.

Fura, hogy a Ronin nem tett szert akkora hírnévre, mint a sokkal utána következő Bourne-sorozat. Ilyenkor jut eszébe az embernek az az irracionális gondolat, hogy talán a világ nem volt még érett 1998-ban egy európai stílusú, komoly és kissé szomorkás akciófilmre. Akármiért is, John Frankenheimer filmje viszonylag ismeretlen maradt, és csak az álmélkodhat rajta, aki véletlenül felfedezi.