Hogyan lehet szagokról filmet csinálni? Hogyan lehet a csúf dolgokat szépen ábrázolni? És hogyan lehet együttérezni a gonosszal?
A Parfüm főhőse egy fiatal gyilkos az 1700-as évek Franciaországából, akibe egy cseppnyi szeretet vagy könyörület sem szorult, cserébe viszont különlegesen kifinomult szaglóérzékkel áldotta meg a sors. Nem csoda tehát, hogy érzelmek helyett az orra vezeti: egy illatot keres, amiért bármin és bárkin képes keresztülgázolni.
A film Patrick Süskind botránykönyvének adaptációja, és a vásznon nem kevésbé felkavaró, mint papíron. Nem csak a sztori és a fõszereplő karaktere miatt, hanem mert valóban majdnem sikerült a szagok ábrázolása. Márpedig a XVIII. században gyakoribbak voltak a rossz, undorító szagok, mint az illatok. Ahhoz pedig, hogy a képet látva a szegénynegyedek mocska, a hullák bűze, a patkányhúgyszag érződjön az orrunkban, a lehetõ leggusztustalanabb, legbizzarabb dolgokról kell naturális, közeli képeket lássunk.
Mégis, a film gyönyörű.
Akit nem zavar ez a kettősség, vagy kíváncsi, hogyan lehetett ezt megoldani, az semmiképp se hagyja ki a Parfümöt. Kell hozzá egy kis bátorság, hogy belevágjon az ember, de megéri!
A filmről írt kritikánkat elolvashatod itt .
