Két erős hit csapott össze valamikor az elmúlt évtizedekben egy németországi lány fölött. Az egyik azt vallja: van Isten, a másik azt vallja: nincsen. Egyik sem bizonyítható – ezért hit. És ha két ilyen ellentétes állítás vív párbajt, abban nem lesz győztes.
A lány furcsa betegségét látva a katolikus egyház elismerte, hogy ördögi megszállottsággal van dolga. Ez a huszadik században, a fejlett pszichológiai ismeretek korában igen ritka döntés olyan drámához vezetett, amelyet – Kanadába áthelyezve a sztorit – valóban érdemes volt megfilmesíteni. A lány az ördögűzés során végül belehalt legyengültségébe, az állam pedig gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolta meg a papot.
Az Ördögűzés Emily Rose üdvéért a lehető legkeskenyebb borotvapengén táncol. Olyan könnyű lenne ebből a történetből valamelyik hit javára szóló tanmesét kreálni! Olyan egyszerű és népszerű lenne a világi hatalom által elítélt vértanú szerepe, vagy a misztikus hókuszpókuszokat leleplező igaz ember alakja! Alig kell csak egy kis elfogultság, és vagy a hittankörök, vagy a materialista klubok ünnepelt alapművét lehetne megalkotni. És a film mégis megmarad a penge tetején.
Józan meggondoltsággal, ügyes történetvezetéssel arra hozza ki a két hit ősidők óta zajló viadalát, amire azok mindig is jutottak. Döntetlenre: eldönthetetlenre. Az ügyész, a vád inkvizítori hevülettel támadó főalakja, a modern idők ateista Torquemadája áll szemben a pappal, aki küldetése tudatában a világi ítéletet a semminél is kevesebbre tartja. Egyik sem hagyja el győztesként a tárgyalótermet. És mégis mind a kettő véghezviszi a maga feladatát – a saját táborának szemében.
A lány az egyik oldal számára: áldozat. A másik oldal számára: szent. A néző pedig úgy sétálhat ki a moziból, hogy bármelyik hit igazságát hiheti. Ezúttal nem akarták megtéríteni egyik táborba sem. Valóban nagy dolog! És valóban egy ritka jó film.
