Gothár Péter 1981-es filmje egy kamasz története. Köves Dini alsós gimnazista, zárkózott, mogorva, nem találja a helyét. Főhősként azonban csak látszólag létezik: a többi szereplő nem kevésbé kidolgozott, sem pedig kevésbé hangsúlyos nála. Dini szürkesége szinte elhalványul a mellékszereplők éles kontrasztokkal bíró figurái mellett. Egészen más ez a film, mint a tipikus mozi lenni szokott: azokban a főszereplő ragyogja túl valamennyi társát, ebben mintha csak véletlenül követné éppen őt a kamera. De akkor miért van egyáltalán főszereplő? Hogy rajta keresztül mutathassunk be a világát, és elmondhassuk, amit arra érdemesnek találunk belőle? A ’60-as évek jellemzője, amit ki kell mondani és amit be kell mutatni, Gothár Péter szerint a mozdulatlanság.
„Megáll az idő”: ez pillanatképet jelent. Ha fénykép címe volna, megdermedt mozgást kellene ábrázoljon a fotó. De hogyan lehet dermedtséget ábrázolni a filmen?
Mondjuk úgy, hogy a szereplők minden igyekezete dacára sem javul semmi. Hogy minden látszólagos eredményük, kisebb vagy nagyobb diadaluk, egymásra találásuk ellenére is ugyanaz a kilátástalan helyzet marad a film végére is, mint ami az elején volt. Hogy az egész film mottója egy szó lehetne: hiába. Eluralkodott az emberek fölött a történelem, és lassan felemésztette a lehetőségeket.
Utólagos éleslátással elmondhatjuk, hogy a fridzsider-szocializmus, a Trabant-jólét képmutató világa valósággal tönkretette a társadalmat. Az emberekre kényszerített látásmód, miszerint ha nem belső elvekre, hanem a külsőségekre és az anyagiakra támaszkodva élsz és azokért dolgozol, akkor jobban jársz, elnyomta a választási lehetőségeket. Ha a beolvadás vagy az egzisztenciális ellehetetlenülés között kell választani, akkor nincs is választás. Ha el kell hallgatni a múlt (’56) eseményeit a túlélésért, a gyerekek egyeteméért, a család megélhetéséért, senki sem fog kiabálni róla. És egy ilyen homogén, szürke környezetben nincsenek követhető példák.
Valamennyi figura, aki Köves Dini körül feltűnik, negatív mintakép. Nem önmagukban: a környezet és a társadalom formálja azzá őket. A legszimpatikusabb alak, a régi osztályfőnök keresztény gerincessége, elvei, életbölcsessége egyszerűen elavultnak tűnnek egy olyan társadalomban, amely mindezeket semmibe veszi. Az új osztályfőnök mű-lelkesedése túlságosan tartalmatlan. Az új apa „életelve”, a semmit sem mondó reszketve meghúzódás vállalhatatlan (bár Dini megpróbálja követni, kiderül számára, hogy ő sem bírja). A báty nem törődik senkivel. Ki lehetne még példakép Dini számára? A régi apát nem ismeri, közelében pedig nem áll senki más. Egyetlen olyan alak akad, akire felnézhetne, egy iskolatárs: a lázadó, vagány, nemtörődöm Pierre.
Pierre figurája megérdemelne egy külön elemzést. Egy mai filmben, vagy egy kortárs nyugati filmben ez az alak destruktív, nyikhaj csirkefogó lenne, aki rossz útra tereli a társait, nem tisztel semmit, nem is ér semmit. Egy normálisan működő világban a lázadó csak saját tehetetlenségét palástolja. Egészen más viszont a helyzet egy olyan miliőben, mint amilyet filmünk ábrázol. Egy cinikus és elvtelen, csak a látszatnak élő világban a „lázadó” szó nemes értelmet nyer: forradalmár, hős, példakép lesz belőle. Így lesz Pierre rajongott figurája a gimnáziumnak, és így lesz előbb mintaalakja, majd pártfogója Köves Dininek. Azonban végül ő is elveszik számára: a film végén Pierre is egy követhetetlen megoldást választ, ugyanazt teszi, mint hősünk régen elvesztett apja – menekülni próbál az országból és ebből az álló időből.
Köves Dininek nem marad semmi más lehetősége, mint beleolvadni a maga világába. Egyedül, minta és segítség híján kénytelen beilleszkedni, kénytelen ugyanazt a viselkedést és ugyanazt az életet követni, mint körülötte mindenki más. A film végén katonaként látjuk, immár teljesen a katona-sablonnak, tehát az elvárásoknak megfelelve: ő is megvalósította az idő megdermedését saját életében.
