Az ezerarcú színész, aki Kiss Tamás kollégánk szerint a Rómeó és Júlia és a Titanic után úgy menekült meg a skatulyától, hogy szerepeivel azt sugallta: nem az vagyok, akinek gondolsz (Vasálarcos, Kapj el, ha tudsz, A tégla, Viharsziget). Összegyűjtöttük a kedvenceinket alakításai közül!
10. A nagy Gatsby (Baz Luhrmann, 2013)
A kölyökképű Leo legádázabb gyűlölői is szép lassan elfogadták, hogy Scorsese háziszínésze az idők során igazi elsővonalas húzónévvé vált, és manapság alakításain nagyítóval vizsgálva sem találhatunk fogást. „Leonardo DiCaprio már réges-rég bebizonyította, hogy ő korunk egyik, ha nem a legtehetségesebb és legsokszínűbb férfiszínésze.” – írta A nagy Gatsbyről írt kritikájában Nardai Dorina, és e mondatával telibe talált. Igaz ugyan, hogy Baz Luhrmann rendezése az életigenlés és a háttérben meghúzódó dráma komoly kettősségével, továbbá a direktorra jellemző kiváló zenekezeléssel, valamint a nagy adag giccsel nézhető filmet eredményez, de a klasszikussá válástól igencsak távol áll. Leginkább azért, mert a DiCaprio-Mulligan pároson kívül a színészgárdából nehéz olyat találni, aki maradandót nyújtott volna. A kettejük közötti kémia és a tekintetekben megbújó feszültség lazán a hátán hordozza a filmet, Luhrmann a hangulatteremtő képességével pedig hihetetlenül energikussá teszi Fitzgerald regényének adaptációját. Csak tényleg kár, hogy mellettük mindenki más eltörpül. (Rókus Ákos)
9. Viharsziget (Martin Scorsese, 2010)
A Viharsziget azon a filmek széles táborába tartozik, melyeknek megjelenése előtt már biztosak lehettünk sikerében. A mű alapját adó 2003-as, önmagában elismert Dennis Lehane regény jogait már megjelenésekor megvette a Columbia, hogy aztán később, hosszú huzavona után az amerikai filmgyártás legelismertebb alkotópárosa kezébe csúsztassa át azt. Martin Scorsese és Leonardo DiCaprio pedig éltek a lehetőséggel, és egy rendkívül feszes, fordulatokkal teli pszichothrillert hoztak össze, melynek puzzledarabkáit a film megtekintése után még jó ideig rakosgathatjuk össze a fejünkben. Bár e filmet szintén szokás a Scorsese-féle iparosmunkák közé degradálni, mégis érdemes Leóval tartva felgöngyölíteni a rejtélyt, ha másért nem, akkor a gyönyörűen megkomponált képekért, a neves színészi gárdáért vagy a végső megoldáshoz vezető morzsák újrafelfedezéséért. (Fancsali Csaba)
8. New York bandái (Martin Scorsese, 2002)
A New York bandái volt az a film, ami megnyitotta Scorsese és DiCaprio áldásos és ma is tartó együttműködésének sorát, és egyúttal az a történelmi fordulópont is, amely óta e sorok írója szemében az utóbbi elindult a világklasszis színésszé válás útján. 2002-től kezdve a korábban is tekintélyes filmográfiával rendelkező Leo jobbnál jobb filmek érdekesebbnél érdekesebb karaktereit játszotta mesteri szinten még akkor is, ha a New York bandáiban a mindig zseniális Daniel Day-Lewis mellett nehezen is rúghatott labdába. DiCaprio alakítása bár kritikai elismerést nem eredményezett, de Scorsese véres bandaopuszában végig erős jelenléttel hozta az apja halálát megtorló fiú bosszútörténetét, és végérvényesen bebizonyította, hogy műfajtól függetlenül bárhol megállja a helyét. Scorsese filmjében – akárcsak egy ember – üvöltések között, véresen látta meg a napvilágot New York városa, az én szememben pedig pontosan ugyanígy született meg DiCaprio színészi pályafutásának egy új, és minden elismerésre méltó szakasza. (Rókus Ákos)
7. A part (Danny Boyle)
Danny Boyle filmjei között rengeteg olyat találunk, ami a pénzről, vagy épp annak hiányáról mesél, ilyen szempontból pedig életműve jelentősen hasonlít Leonardo DiCaprióéra (csak ezt a listát végigfutva is bőven találunk ilyet, pl A nagy Gatsby, Aviátor, A Wall Street farkasa). A part főhőse a boldogságot a világi javakról való különös lemondásban véli megtalálni egy civilizációtól elmenekült kommuna tagjaként. Igazi társadalomkritikus témája ellenére – vagy talán épp azért – ez a film mégsem kapott nagy elismerést sem a nézők, sem a kritikusok oldaláról. Inkább vált egy gondolatébresztő, Leo és Boyle rajongói számára igazi kincsnek számító ínyencséggé. Be kell azért vallani, a történet tartalmaz kisebb-nagyobb sutaságokat, de én személy szerint a felvetett filozófiai kérdésekkel és a színészek bravúros alakításával bőven ki lettem engesztelve. A Part minden valószínűség szerint Tilda Swinton top tízes alakítását összegyőjtő listánkon is szerepelne. (Nardai Dorina)
6. Aviátor (Martin Scorsese, 2004)
A második Scorsese-DiCaprio koprodukció Howard Hughes élatrajzát dolgozta fel. A megalomán milliomos playboy karaktere sok hasonlóságot mutat DiCaprio későbbi szerepeivel, Jay Gatsbyvel és valamelyest J. Edgar Hooverrel, a színész azonban teljesen mást hozott ki a kortárs karakterekből. Itt sem volt könnyű dolga: az amerikai köztudatban Hughes élénken élt harminc évvel halála után is, és persze nem mint innovatív polihisztor, hanem mint megborult idegroncs. Ráadásul a külsejével kapcsolatban az volt a vélekedés, hogy sokkal jobban hasonlít a fiatal Orson Wellesre (különösen bajusszal), mint Howard Hughesra. Alakítása mégis bravúros volt, hihetlen energiával töltötte meg szerepét, az Akadémia azonban ezúttal is mást tüntetett ki: Jamie Foxxot Ray Charles megformálásért. (Tóth Nándor Tamás)
5. A tégla (Martin Scorsese, 2006)
Sajnálatos dolog, hogy A tégla sokak fejében úgy él, mint az a film, amelyik csak azért kapott Oscar-díjat, mert Scorsesének „most már muszáj kapnia”, és bezzeg a Dühöngő bika. Persze ez a mozi nálunk a rendezőzseni tízes listáján is rajta van, és azért mégis egy stílusos piszkos amerikai maffiakrimiről beszélünk. Egy kettős beépülés, amiben Matt Damon és Leo vesz részt, a „keresztapa” pedig nem lehet más, mint Jack Nicholson (milyen szerencse, hogy Scorsese állandó alkotótársa, Robert De Niro éppen forgatott). És noha a távol-keleti filmek szerelmesei szerint A tégla nem mérhető össze eredeti verziójával, a hongkongi Szigorúan piszkos ügyekkel, meg persze ez itt Boston, amiből hiányzik minden távol-keleti szimbolika és misztikum, ami odaát még egy ilyen „közönséges” krimiben is megtalálható, azért nekünk ez a filmélmény magasan megfelel, és tízes listánk közepére röpíti azt. Ez mégiscsak Scorsese filmje, nem Andy Laué. Aki pedig retteg a remake szó hallatán, gondoljon inkább az Oldboyra! (Sergő Z. András)
4. A szabadság útjai (Sam Mendes, 2008)
Kate és Leo a Titanic után újra együtt, ráadásul Sam Mendes rendezésében, aki Winslet férje is egyben. Aki az első mondat után valami bulvártörténetre számít, az inkább nézze a Hallmark csatornát, mert Mendes filmjeiben mindig – az Amerikai szépségtől a Továbbállókig – a kertvárosi hétköznapi amerikai idill fonákját mutatja meg. Ebben a hatvanas években játszódó regényadaptációban is, amelyben a Wheeler házaspár látszólag rendezett, normális életét látjuk a vásznon megelevenedni, felívelni, majd minden pozitívuma ellenére tönkremenni saját poraiban. A történet minden depressziós jegye ellenére A szabadság útjaiban minden benne van, ami kell. Két fantasztikus színész, akik majd’ 15 évvel korábbi önmaguk után ismét megmérettetnek egymás előtt, ezzel olyan jutalomjátékot kapnak, amit nem sokan rajtuk kívül. De nem tudunk szó nélkül elmenni az operatőri munka és Thomas Newman zenéje mellett sem. A lényeg azonban mégis a történetben van: a szép, fiatal és szimpatikus Wheeler házaspár döntéseiben, vele együtt mindannyiunk döntéseinek szabadságában. Csak rajtad múlik, hogy el tudod fogadni vagy el akarod rontani az életedet. (Sergő Z. András)
3. A Wall Street farkasa (Martin Scorsese, 2013)
Egy háromórás, dekadens, élvhajhász eposz az emberben rejlő állatról – mindez nem lehetett volna átütő és hihető Leonardo DiCaprio nélkül. A színész képes volt elvinni az egész produkciót a hátán, nem csak egy bankot vezetett meg kőkemény, szinte politikai hangvételű beszédeivel, hanem rengeteg nézőt is, Magyarországon például csaknem félmilliót. Rendkívül bevállalós volt a színész e szerep kedvéért is, rögtön a film elején például kokaint szív egy prostituált fenekéből. A legemlékezetesebb jelenetben is kábítószer hatása alatt volt: egy lépcsőn mászott le autójáig, arcáról sugárzott a folyamatos küzdelem a Quaalude-nyugtató hatása ellen, amelyet testének groteszk kicsavarításával is érzékeltetett a színész. Tuti, hogy ez volt a legjobb lépcső-jelenet a Ragyogás óta. (Tóth Nándor Tamás)
2. Django elszabadul (Quentin Tarantino, 2013)
Tarantino ezzel a filmjével végre nyíltan bele tudott merülni a számára oly kedves zsánerébe, a westernbe. Habár aki egy kicsit is ismeri a rendező munkásságát, tudhatja, hogy szinte nincs olyan alkotása, ahol ne jelennének meg legalább utalás szintjén a hajdanán szebb időket is megélt műfaj toposzai, itt mégis egy csokorba összeszedve megtalálja őket. Így bár aki még mindig a Ponyvaregényt várja a mestertől, az csalódni fog, mivel semmi új nincs a Djangóban, amit ne láttunk volna már korábban, mégis, e western hommage jól bizonyítja Tarantino létjogosultságát az amerikai rendezők élvonalában. Mindennek középpontjában pedig ott található a Django szentháromsága: az atya Waltz, a fiú Foxx és az anti-szentlélek DiCaprio. Leo itt is lubickol a szerepében, tökéletesen forrasztja össze a zsáner eltúlzott antagonistáit, létrehozva ezzel a végtelen arroganciával és mérhetetlen ostobasággal jellemezhető ikonikus főellenséget. Elég annyi, hogy bár a Tarantino fanok talán a Django elszabadulból fognak a legkevesebbet idézgetni, mégis DiCaprio übermensch tudattal átitatott, elborzasztó monológja ott van a szerzői életmű legjobbjai között. (Fancsali Csaba)
1. Eredet (Christopher Nolan, 2010)
Hiányoznak az Eredetből a még részletesebben megírt karakterek, mert így vajmi keveset tudnak adni az amúgy csodálatos színészek – írtam az Eredet kapcsán. Christopher Nolan csavaros filmje annyira belemerült a világépítésbe, hogy kevés tér maradt benne a szereplők fejlődésének, az érzelmeknek, még ha ezek sztorszinten jelentős feladattal is bírnak. „Nolan túl mélyre ment univerzuma megkonstruálásával, a logika túl mély rétegeit fejtette ki, akár szereplői az álmokat, és alighanem azon vette észre magát: ha azt akarja, hogy Egységsugarú Néző is megértse, akkor mind a 148 percet rá kell szánnia a világ és a szabályok bemutatására. (A Mementónál bezzeg még nem voltak ilyen aggályai.)”
Amiért a film mégis működik, és a szikár logikai váz nem idegeníti el a nézőt, az a színészi teljesítmény. Leonardo DiCaprio, Marion Cotillard, Ken Watanabe, Ellen Page, Joseph Gordon-Levitt, Cillian Murphy, Michael Caine, Tom Hardy: és DiCaprio mégis kiemelkedik, szenvedő professzionalizmusa uralja a vásznat. Őrlődik halott felesége és saját fantáziái között, és közben olyan akciókat vág le, ami becsületére válna bármelyik Bondnak. Amiért azonban a legjobban emlékszünk rá, az az utolsó jelenet. Repülőtértől haza, aztán pörög a pörgettyű az asztalon, és nem tudjuk (de), hogy vajon álom-e, amit látunk, vagy valóság – de Cobb arckifejezése lezárja az egész óriási kalandot: azt mondja, „mindegy”. Azt mondja: „Én boldog vagyok.” Egy arckifejezés úrrá lesz két és fél órányi logikán. (Havasmezői Gergely)
