Magazin

Karácsonyi matiné japán módra – Tokiói keresztapák

Tokiói keresztapák

Tokiói keresztapákVégtelen karácsonyi csoda-széria, Satoshi Kon életművének különleges darabja: a Tokiói keresztapák nem csak varázslatos (és ütős fekete humorú) törénet, de a japán valóságba is beágyazódik.

A karácsonyi misét hallgató, majd ételért sorban álló hajléktalanok később a szemét között turkálva egy elhagyott csecsemőre lelnek. Ezekkel a képekkel kezdődik Satoshi Kon legegyedibb és egyben legszemélyesebb filmje.

Ma Magyarországon két (a tágabb közönség és a szakma körében is) ismertnek, sőt elismertnek mondható animerendező találtatik. Az első természetesen Miyazaki Hayao; az ő nevét az Oscarja óta, s azóta, hogy „összes művei” megjelentek magyarul, már illik felismerni. A másik név, amelyre már egy animéket nem néző filmszakos hallgató is felkapja a fejét: Satoshi Kon. A néhány éve fiatalon elhunyt rendezőzseni kiemelkedett a kortárs japán rajzfilm készítők tömegéből. Különleges látásmódja, a mozi (első sorban a klasszikus nyugati filmvilág) mint téma állandó jelenléte műveiben könnyen nemzetközileg is ismertté tette.

Nálunk az ő megismerése is részben az Anilogue (akkor még Anifest) fesztiválnak köszönhető, így az elkészülés évében láthattuk például a Paprikát (2006). Részben pedig a valahai Odeon áldásos munkájának, amikor az Akira (2006. március) és a Ghost in the Shell (2006. november) után elhozták nekünk a Perfect Blue-t (2008-ban), a mester első filmjét. Ám mindkettőt megelőzte a 2004-ben magyar DVD kiadást megélt Tokyo Godfathers, azaz a Tokiói keresztapák.

Tokiói keresztapák

A nevezett film témája anime viszonylatban is elég speciális: a hajléktalanok világa nem túl népszerű választás. A japán gazdaság, társadalom ma is gyakran „jó példa”: szárnyaló fejlődés, hihetetlen szorgalommal dolgozó, a vállalatért az életüket is feláldozó alkalmazottak… Valójában a „japán csoda” a ’60-as és ’70-es évekre volt jellemző, a ’80-as években már megtorpant a gazdaság, amit a ’90-es évektől recesszió követett. További gazdasági nehézségek, majd a 2008-as válság óta a munkanélküliség, a hajléktalanság nagyon is ismert fogalmak a mai Japánban.

A tokiói Ueno parkban és más városok parkjaiban épült, kék fóliával burkolt dobozvárosok, amilyet a filmben is láthatunk, sajnos a hétköznapok részévé váltak. Az ilyen kunyhókban – illetve konkrétan az utcán – élőkön kívül a japán társadalom egyik különleges jelensége az a ma már több ezer ember, aki valójában akár rendelkezik is munkával, de az ismert tokiói árak miatt nem engedheti meg magának a lakásbérlést (vagy csak kényelmesebb neki így). Ők ezért az éjszakákat az elterjedt net- és mangakávézókban töltik. Ezek ugyanis az étel- és italautomatákon és kényelmes heverőkön kívül még zuhanyzóval is fel vannak szerelve. Ez a probléma végül odáig fajult, hogy külön program indult az ilyen emberek rehabilitálására.

Tokiói keresztapák

Sokszor idézik Ruth Benedict „Krizantém és kard”-jából a szégyen kultúrája meghatározását, mint japán megértésének egy lehetséges kulcsát. Eszerint a szégyen elkerülésének módja, ha mindent úgy teszünk, mint a többiek, a közösség tagjai. Ha bármiben kiesünk a közösségből, nem vagyunk képesek megfelelni az elvárásoknak: megszégyenülünk. Természetesen hajléktalanként kirekesztve lenni a társadalomból az egyik legnagyobb szégyen, az egyénre is, de a családra, a munkaadójára, és magára az államra nézve is, akik ezt nem tudták megakadályozni. Ebből gondolható, hogy az utcára került emberek élete Japánban sem könnyebb, mint nyugaton.

A film három főszereplője a lehető legteljesebb mértékben a japán társadalom perifériájára szorult. Amellett, hogy hajléktalanok, egyikük családját elhagyó alkoholista, másikuk transzvesztita, a harmadik szökött tinilány. Az alapötlet, mint sok jó történetnél általában, teljesen elcsépelt: a „három szerencsétlen talál egy csecsemőt, és megpróbálják felnevelni/hazajuttatni” sztorit ezerszer feldolgozták a Három férfi és egy bébi c. amerikai vígjátéktól (ami eleve egy francia vígjáték remake-je volt persze) a Jégkorszakig. Mindezek mellett a karakterek zseniálisak, a film végig utánozhatatlan fekete humorral szórakoztat, a cselekmény pedig úgy pörög, hogy a nézőnek alaposan koncentrálnia kell, ha nem szeretné a fonalat elveszíteni. Sőt többszöri megtekintés is erősen ajánlott, ha minden részletet, elrejtett poént észre akarunk venni. És igen, minden lányt Kiyokónak hívnak.

Tokiói keresztapák

A Tokiói keresztapák különleges darabja a sajnos rövid Satoshi Kon-életműnek. A valóságnak, filmnek, álmoknak a Perfect Blue-ból, a Paprikából, vagy a magyarul meg nem jelent Millennium Actress-ből ismert összemosását nem találjuk benne. A cselekmény végig a realitások talaján marad, ha nem számítjuk, hogy ennyi véletlen egybeesés nem történik két magyar bohózatban és négy francia vígjátékban sem együttvéve. Valójában ez talán a film lényege: egy végtelen karácsonyi csoda-széria, az első jelenettől az utolsóig.

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com