Nincs kategorizálva

Birdman-hét: A legemberibb szuperhősök listája – Revizionista szuperhősfilmek

Defendor - A Véderő

BirdmanKépzelt szuperhősök, akik nem rendelkeznek szuperképességekkel, pszichés problémákkal viszont annál inkább: hét revizionista szuperhősfilm, egy különös lista!

A héten debütál a magyar mozikban Alejandro González Inárritu új gyöngyszeme, az év legjobban várt alkotásaként emlegetett Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje). A film lecsúszott színész főszereplője (Michael Keaton) egy darabot próbál színpadra állítani, miközben régi, filmbeli szuperhősszerepe, a Birdman megjegyzéseit is el kell viselnie. A premier örömére és a Filmtekercs Birdman-hetének nyitányaként összegyűjtöttünk néhányat azon revizionista jellegű szuperhősfilmek sorából, melyekben a főszereplők ugyan nem rendelkeznek szuperképességekkel, pszichés problémák miatt vagy infantilis személyiségstruktúra eredményeként azonban mégis szuperhősnek képzelik magukat.

 

Defendor – A Véderő (Peter Stebbings, 2009)

Az inkább színészként ismert Peter Stebbings szerzői alkotása a revizionista szuperhősfilm mintaadó darabja. Az árvaság magányában felnőtt hőse képtelen feldolgozni édesanyja elvesztését, éjszakánként fekete maskarát öltve próbálja meg szeretett városát megtisztítani az alvilági söpredéktől. Az alapszerkezet első látásra a Batman történetekre rímel, ám Defendor/Véderő nem is különbözhetne jobban a denevérembertől. A Woody Harrelson által imádnivalóan megformált karakter egy gyermeteg gondolkodással megáldott futóbolond, aki csúzlival és üveggolyókkal támad az éles fegyverrel lövöldöző drogmaffiára, kihallgatáskor citromlét fecskendez a korrupt zsaruk szemébe, akció közben pedig olyan B-kategóriából kölcsönzött egysorosokat is megereszt, hogy: „Csinálj úgy, mint a festék… Kopj le!

Stebbings mindvégig a komikum és a tragikum között imbolyog: kikarikírozza Defendor figuráját – önreflexíven kikacsintva a mintaadó szuperhősfilmekre –, ugyanakkor nem feledkezik meg a hős emberi oldaláról. Pontosnak tetsző pszichológiai jellemrajzot épít egy anyakomplexussal és önámítással küzdő zavart elme köré, akit környezete a megható és meglepően humánus fináléig csak szánni vagy kinevetni tud, de elfogadni nem. (Kiss Tamás)

defendor

 

Super (James Gunn, 2010)

A galaxis őrzőivel befutott James Gunn már hosszú évek óta műfajroncsolásban utazik. Forgatott úgy fülledt, legalja pornót, hogy a konkrét aktus kimaradt belőle (PG Porn széria), öt esztendeje pedig az aranytojást tojó műfaj, a szuperhősfilm került játékosan morbid humora kereszttüzébe. A Super főhőse is félkegyelmű, ám míg Defendor zavartsága inkább volt ön-, mintsem közveszélyes, addig The Crimson Bolt/Vörös Mennykő nem egyszer áthágja az erkölcsi határokat és a legapróbb szabálysértőket, például a pénztári sorban tolakodókat is lecsapja egy svédfogóval.

James Gunn szenvtelen precizitással árnyalja, hogy a zavart elme a legkülönbözőbb környezeti hatásokból táplálkozhat: a Rainn Wilson játszotta figura esetében többek között a bigott vallásos neveltetés vagy egy pornográf hentai véletlenszerű látványa is felmerül. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a rendező sem fogja vissza magát, előbb testhorrort, máskor blőd egyházi oktatófilmet ágyaz be a történetbe, de szuperhősruha-fétissel is élcelődik saját műfaján. A fináléban pedig olyan vériszamos leszámolást vezényel le, hogy Matthew Vaughn bátortalanra sikeredett Ha/Ver-jával együtt csak pironkodhat. Mindeközben Gunn józanságát megőrizve párkapcsolati drámából is jelesre vizsgázik: a megszállott főhősét hagyja elbukni, ezzel jelezve, hogy az önámító vágyálmok kergetése helyett a lelki társak felismerésére és megtartására koncentráljunk. (Kiss Tamás)

 

Csodatevő (Ernesto Díaz Espinoza: Mirageman, 2007)

Vajon melyik a meglepőbb: az, hogy Chilében is készülnek szuperhősfilmek, vagy az, hogy egyből olyanok, amelyek a műfaj ironikus dekonstrukciójával tűnnek ki? A nemzeti és lokális filmiparok persze nem is tehetnek mást ezzel az ízig-vérig hollywoodi, patrióta mítosszal, mint hogy ironikusan leépítik, szétszedik, az apró részleteket pedig kegyetlenül kiparodizálják. A Csodatevőben mindez megvalósul, de még más is: az ironikus hangvétel mellett az anakronisztikus hőstett tisztelete szintén megjelenik. Ráadásul mindezt sikerül a jellemzően latin-amerikai társadalmi-kulturális közegbe hitelesen átmenteni. A keleti harcművészetekről pedig még szót sem ejtettünk.

Az amatőr jellegű, de friss hatású filmben a „Délibáb” alteregóját magára öltő hős rendelkezik a klasszikus szuperhős genezis-jegyével, a múltbéli sérelem és negatív tapasztalat emlékével, amely szenvedésnek produktivitásba való átfordítása pont a film egyik központi témája. A testépítésbe és edzésbe menekülő, annak szinte rabjává váló hős a véletlen folytán lesz megmentő, a megtalált cél viszont új lendületet, és a testi erő kanalizálását teszi lehetővé. A védőangyali szerep kibontakozását viszont rendre megbontják az olyan önironikus jegyek, mint a percekig tartó szerencsétlenkedés a ruhaváltással, Pszeudo-Robin, a köpcös társ harci tudása, vagy a bazári maszkok és jelmezek közötti válogatás. A társadalom értetlenségét és érdektelenségét (na meg a média szenzációhajhászását) pedig jól jellemzi, hogy a hős tetteit nagy szenvedélyeket mozgató, szappanoperai valóságshowban próbálják megörökíteni. (Fazekas Balázs)

 

Special (Hal Haberman, Jeremy Passmore, 2006)

A legelkeseredettebb és legpesszimistább film a listán a Special, de talán pont ezért tud a legoptimistább és örömtelibb válaszokig eljutni. Michael Rapaport egy barátságos, segítőkész, depresszióval küzdő parkolóellenőrt alakít a filmben, aki egy új klinikai gyógyszer tesztelésében vesz részt. Az önbizalomhiány gyógyítását ígérő szernek azonban váratlan mellékhatásai jelentkeznek, a főszereplő pedig a kibomló pszichotikus epizódban szuperhősnek kezdi képzelni magát. A folyamat kezdetben komikusan indul, az egyértelmű hallucinációk és a realitás ütközései állandó ambivalenciát adnak a filmnek, és a szuperképességek audiovizuális megjelenítése is erre játszik rá. A megszállott hit azonban hamar negativitásba csap át, a paranoid képzelgések és a barátok veszélyeztetése hívják fel a figyelmet a helyzet tarthatatlanságára. A Special különlegessége és legnagyobb erénye viszont az a mód, ahogy a főszereplőn keresztül a magányos, banalitásban rekedt, önmaga különlegességét és élete értelmét reménytelenül kutató emberiséget jellemzi.

A prózaiságból egyetlen látszólagos megoldásként a képzelgésbe vezet a menekülés útja. A film végén a főszereplő felismeri a milliárdnyi ember különlegességének képtelenségét, melyre ironikus válaszként érkezik a gonosz még a józanság pillanatában is ártó akarata. A számító, keserű és cinikus világunkban már csak a téveszme jelenik meg a jó képében. A gonosz megmaradt, és önös érdekei szerint cselekszik, a jó viszont eltűnt, vagy pszichiátriai esetnek minősítik. A Special zárszava viszont mégsem ez, hanem a küzdés és az élet vállalásának gyötrelmes és fájdalmas hősiessége. (Fazekas Balázs)

 

Griff the Invisible (Leon Ford, 2010)

Leon Ford filmje leginkább a Speciallel rokon, a Griff the Invisible-ben ugyanis sokáig eldöntetlen marad, hogy mindaz, amit látunk valóban megtörténik-e, hogy a főszereplő Griff (Ryan Kwanten) valóban szuperhős-e. Pontosabban nem is az a feltűnő, hogy bizonytalanok vagyunk az események valóságosságát illetően, hanem az, hogy milyen tökéletesen történnek meg a dolgok. A Griff úgy építkezik, hogy egy jó darabig nem is kételkedünk semmiben, mondhatni, belemegyünk a játékba. A játékon azonban egyre inkább meglátszanak a játékszerűség jellegzetességei, a nagy szuperhősi profizmus előbb-utóbb nagy kételkedést szül a nézőben. A film a döntés tisztázásának erőltetése helyett viszont inkább a szubjektív látásmód, a hit és a világnézet fontossága mellett kardoskodik, miközben a realitást is egyfajta világnézetként definiálja

A szerencsétlen, bántalmazott, piszkált figura csak egy szerep, és mindig megvan rá az esély, hogy valóban azok legyünk, akinek látjuk magunkat. A szubjektív világok elfogadásán túl a Griff a kapcsolódási készség, a valakihez tartozás és a kommunikáció fontosságát is hangsúlyozza, melyeket nem ellentétekként, hanem egymás kölcsönös támogatóiként mutat be. A szuperhős tehát hiába nincs, valahol mégis van. (Fazekas Balázs)

Zöld Darázs (Michel Gondry: The Green Hornet, 2011)

A rádiójáték, könyv, képregény és sorozat formájában is létező Zöld Darázsból legutóbb a trükktechnikában és álomszerű atmoszférában otthonosan mozgó kreatív művész, Michel Gondry készített filmet olyan színészekkel, mint Seth Rogen, Christoph Waltz vagy Cameron Diaz. A rendezői és az írói kézjegy (Seth Rogen forgatókönyvíróként is jegyzi a filmet) leginkább a műfaji dekonstrukcióban és a komikus elemek elburjánzásában mutatkozik meg. A Zöld Darázsban az a jó, hogy végig olyan hatást kelt, mintha minden egyes momentuma a szuperhősfilmek bejáratott kliséihez fűzne gúnyos kommentárt – legtöbbször pedig csak annyi történik, hogy kimondják azt, ami nagyon evidens, vagy felhívják a figyelmet olyan valószerűtlen túlzásokra, melyekre a mozinézőt már régen kondicionálták, ezért nem veszi észre őket, vagy nem gondolkodik el rajtuk.

Az eszméletlenül gazdag Britt Reid (Seth Rogen) apja halála után válik hőssé, de Batmannel ellentétben ő végig infantilis marad. Társától, Katótól ugyan elsajátítja a tökéletes helyzetfelmérés képességét, figurája nyomatékosan hangsúlyozott, parodisztikus ellentétben áll bármilyen szuperhőssel, és környezete is főképp nagyra nőtt csecsemőként tekint rá. Így válik Britt Reid karaktere nem is az antiszuperhős, hanem egyenesen az a-szuperhős prototípusává. (Fazekas Balázs)

 

Ha/Ver (Matthew Vaughn: Kick/Ass, 2010)

Mark Millar kilúgozott képregény-adaptációja a nagyközönséghez igazított finomítások ellenére is úgy kerülhet fel a revizionista szuperhősfilmek listájára, hogy közben le is lóg arról. A Ha/Ver című filmben öt olyan átlagemberrel is találkozhatunk, aki szuperhős jelmezt ragad, közülük most csak hármat említenék. A címadó hős (Kick/Ass) egy képregényőrült kamasz, aki naiv világjobbító szándékból lesz utcai igazságosztóvá, működése teljességgel önveszélyes, nem véletlen, hogy első akciója során szúrt sebbel és törött csontokkal végzi a kórházban. Vele ellentétben Big Daddy és Hit-Girl érti a dolgát: előbbi egy bosszúszomjas és fegyvermániás ex-rendőr, aki végül rendíthetetlen tömeggyilkossá neveli oly szeretett kislányát.

Ígéretesen hangzik? Naná! Kár, hogy Matthew Vaughn közönség-, s egyes pillanataiban családbarát(!) szemlélete okán nemcsak a lélektani józanságról mond le, hanem a képregényfanok masszív kigúnyolásáról és az önreflexív poénok aktív kiaknázásáról is, a film végére pedig szuperkütyüvel megtámogatott, happyendre hangolt finálét illeszt. A féken tartott műfaji revízióval jellemezhető Ha/Ver végül ugyanazt tudja felkínálni a nézőnek, mint napjaink tini-fantasy regényeinek többsége: a csonka családban felnövő gimnáziumi különc sikeres önmegvalósítását. (Kiss Tamás)

Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) premierje alkalmából tematikus hetet tart a Filmtekercs a revizionista szuperhősfilmek témakörében. A hét folyamán olvashattok majd kritikákat, interjúkat és egy rövidebb esszét a nagy költségvetésű képregény-adaptációk árnyékában fodrozódó trenddel kapcsolatban.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com