Paul Schrader forgatókönyvíró, rendező és filmkritikus. Az ő forgatókönyvírói munkásságához kötődnek – többek között – a következő Martin Scorsese filmek: A taxisofőr, Dühöngő bika, Krisztus utolsó megkísértése. Tehát nem kispályás valakiről van szó, nagyon nem. S persze a filmek mindig nagyobb reflektorfényt kapnak, mint a tanulmányok, most mégis, vagy pont ezért, egy írásra világítunk rá – az ő tollából.
A transzcendentális stílus a filmben című írás egy tudományos esszé, egy értekezés, egészen pontosan egy könyv hosszúságú definíció, amely a transzcendentális stílust hivatott meghatározni. Iszonyú korrektül bejárja a témát, még ha nem is meríti ki teljesen, ha más nem, a könyv kiadása (1972) óta eltelt idő miatt. Schrader három rendezővel dolgozik, vagyis megmutatja, hogyan működik a transzcendentális stílus nyugaton (Bresson), keleten (Ozu), illetve más stílusjegyekkel keverve (Dreyer).
Az első rendező Yasujirô Ozu, ám Schrader a japán rendező életművét a transzcendentális stílus megjelenésén túl a következő szempontokból is elemzi: az életútja, filmjeinek technikája, személyisége és kapcsolata a zen kultúrával. A zen művészet alapelve a zen első koanjával definiálható, s ez a mu, azaz a tagadás, az üresség és a semmi eszméje. „A mu az a jellemző vonás, amellyel egy virágos ág elrendezése közben a virágtalan szakaszokra utalnak; az üresség a forma szerves része.” – tudhatjuk meg Schrader könyvéből. Ebből következik, hogy Ozu filmjei a cselekmény és az üresség, a kint és a bent, a jelenetek és a szünet közé épülnek. S ekkor még el sem érkeztünk a mono no avare (a mulandóságon belüli bánat), az ekakszana (az örök jelen) fogalmaihoz, vagy a zen négy alapvető hangulatához (szabi, vabi, avare, jugen). Mindezek ismertetésével Schrader a megértés újabb kapuit nyitja meg. Tulajdonképpen Ozu filmjeit a könyv elolvasása után érdemes megnézni!
„Ozu a japán élet elidegenedésére azzal válaszol, hogy kortárs, filmművészeti kontextusban feleleveníti a zen művészet tradicionális igazságait.” Viszont Bresson elidegenedett a maga kortárs kultúrájától – tudhatjuk meg Schrader írásából, amelyben egyébként több szó esik Bressonról, aki mindennek ellenére közelebbi és talán érthetőbb számunkra. A legkevesebb időt Dreyerre szánja az író, az ő munkássága inkább csak egy lehetséges kapcsolódási mód a transzcendentális stílushoz.
Összegzésként azt emelném ki, hogy A transzcendentális stílus a filmben című írás szerepe leginkább egy egységes fogalomhasználat megteremtésében van. Ez a szűk kánon miatt lehetséges, s mert ilyen egységes és körültekintő a szöveg. S tulajdonképpen ezért van nagy jelentősége a magyar kiadásnak, mert a magyar kritikairodalomban eddig mellőzött fogalom használatba kerülhet. Persze teljesen elégedettek akkor lehetnénk, ha a megemlített filmek is forgalmazásba kerülnének. Reméljük, a könyv magyar kiadása az első lépés, amelyet a többi is követi!
Paul Schrader: A transzcendentális stílus a filmben
Francia Új Hullám Kiadó, 2011
