Magazin Papírfény

Orson Scott Card: Végjáték

A Végjáték 1991-ben jelent meg először magyarul, a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban. Akkor még 150 forintért árulták – pár évvel később, az ezredforduló után viszont már tízezer forint fölött kértek az antikváriumok egy-egy közepesen megviselt példányért is. Ez is mutatja Orson Scott Card első hazánkban megjelent regényének óriási sikerét – és azt, hogy 20 évvel a megjelenés után bizony már bőven megérett az idő egy újabb kiadásra. A könyv kétségkívül zseniális még ma is, az új kiadás ténye üdvözlendő – de miért kellett újrafordítani?

Egyáltalán nem a „régen minden jobb volt”-típusú nosztalgia mondatja az új kiadáson fanyalgókkal, hogy bár a kemény borító nagyon hasznos és szép, de a fordítás bizony nem az igazi. Ami legtöbb embernél alapból kiüti a biztosítékot, az a hangyok „csótány”-ra változtatása. De – bár, tény, hogy ez a leglátványosabb – nem csak erről van itt szó. A régi és az új kiadást egymás mellé téve úgy látszik, mintha kényszeresen azon igyekezett volna a fordító, hogy még véletlenül se egyezzen a régi. F. Nagy Piroska féle szöveggel; minden egyes kifejezést el kellett ferdíteni, alternatívát találni. Ettől pedig borzasztó erőltetetté válik. Egy példa: „Mikor múlik el a gyógyszer hatása?” helyett az új fordításban ilyet szól a nővér: „Mikor távozik a drog?” És sajnos teli van ilyen kényszeresen magyartalanná, néha pedig egyenesen értelmetlenné szerkesztett mondatokkal a könyv. Próbál belevinni a fordító szlenget is, hogy fiatalosabb legyen, de ez sem sül el jól: magas rangú katonatisztek szájába adni hogy „asszem” még egy fiatalokról szóló könyvben sem veszi ki jól magát.

Lehetne még sorolni a fordítás hibáit, de inkább nézzük azt, amit az erényéül szoktak felhozni: hogy nem finomkodó, Orson Scott Card eredeti, kicsit szabadszájúbb, trágárabb megoldásait is híven tükrözi. Az igazat megvallva szerintem ez a régebbi fordításban is  érzékeltetve volt, de lehet, hogy a mai fiatalságnak az már kevés, és tényleg ez kell – mindenesetre pár erősebb kifejezéstől még nem lesz jó egy regény fordítása.

Még szerencse, hogy a Végjáték még így, klasszissal gyengébb fordításban is lehengerlően jó mű. Olvastatja magát, viszi a lendület – az Iskola a határon és a Starship Troopers kereszteződésének tűnő világ pedig berántja az olvasót, nem engedi ki a markából. Az emberiség háborúban áll egy rovarszerű ellenséggel, a hangyokkal (elnézést, csótányokkal). A nemzetközi űrflottába zsenigyerekeket toboroznak, hogy az emberiséget megmentő parancsnokokat neveljenek belőlük egy űrállomáson, a Hadiiskolában. Minden zseni srácnál zseniálisabb azonban Ender Wiggin – az emberiség utolsó reménye… De hogyan birkózik meg egy kisgyerek a kíméletlen kiképzéssel, az óriási felelősséggel, a többi gyerekkel és saját magával? Mi kell ahhoz, hogy valaki kiismerje egy embertől idegen értelmes faj lelkivilágát, stratégiáját és le tudja győzni őket?

Bár a Végjáték folytatásainak értékét sokan vitatják (különösen, hogy gombamód megszaporodtak még az eredeti trilógiához képest is), ennek ellenére az univerzumteremtő alapregény megkerülhetetlen – aki szereti a sci-fiket, annak azért kell elolvasni, aki meg nem szereti, annak a legjobb alkalom, hogy próbát tegyen a műfajjal, mert ebben még ő is bőven fog találni értékeket.

Orson Scott Card: Végjáték
Dáin kiadó, 2011

 

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com