Az első, amit fontos tudni Walter Kirn könyvéről, hogy teljesen más, mint a George Clooney főszereplésével készült film. Nem csak úgy más, mint ahogy egy adaptáció különbözik az alapjául szolgáló könyvtől; más a főszereplője, más a története és a mondanivalója is csak nagy vonalakban hasonlít. Ebből következőleg nem lehet elsütni azt a közhelyet sem, hogy „a könyv jobb, mint a film”.
Főhősünket a papíron is Ryan Binghamnak hívják, és repülőtereken, steril várókban, és 10000 méter magasan éli az életét, fanatikusan gyűjtve az ajándék mérföldeket. Az is stimmel, hogy – mintegy védőernyőként – a technika vívmányait maga és az embertársai közé ékelve tartja a (táv)kapcsolatot minden szerettével. De itt megszűnik minden közös vonás a filmbéli karakterrel: ez a Ryan ugyanis egy sorsával elégedetlen, beteg ember. Ha emlékszünk a Clooney megformálta figurára, az a világért sem mondott volna le életstílusáról, éppen abból lettek a konfliktusok, hogy a földre akarták kényszeríteni. De eszébe sem jutott volna például, hogy beadja a felmondását – a könyv főszereplőjének története viszont éppen így indul.
Ebből már látszik, hogy még látszatra sem az az erős, határozott, öntudatos személyiség, mint a filmben volt: testileg is, lelkileg is egy eléggé megnyomorodott emberről van szó. A repülős, XXI. századi életmód bizony ezzel jár: az ember ki van téve minden vírusnak, ami a repülőjáratokkal összekötött öt kontinensen előfordulhat, a szűk lábtér a végtagok keringését vágja tönkre, a pénzért (és a törzsutas-tagságikért) kapható látszatérzelmek pedig nem nyújtanak elég lelki táplálékot ahhoz, hogy a személyiség egészséges maradjon. Ryan életében is az emlékezetkimaradásokkal, szorongással meg egy kis paranoiával vannak bajok – meg persze a családdal, a munkával meg a többi nyomasztó dologgal az életben.
Igen, aki látta a filmet, az ezen csodálkozni fog, de a könyv, amiből készült, súlyosan nyomasztó. Persze, az erkölcsi és a gazdasági válság témája a moziban sem láttatta rózsaszínnek a világot, de a párbeszédek sziporkái, a finom humor nagyon feldobta. Ennek itt nyoma sincs. Nem az író tehetsége vagy ábrázolásmódja a probléma (igaz, azt azért én kicsit gyenge húzásnak tartom, hogy a nagy meglepetéseket főhősünk lelki életében azzal éri el, hogy egyszerűen elfelejti megemlíteni a problémákat, csak akkor derül ki, hogy testvére/írói ambíciója/lelki gondja van, amikor már konkrétan bajokat okoznak). De Kirn ezen eszköz túlhasználata ellenére jó író: egyszerűen csak más a célja, mint amit várunk. Nem a pergős, ütős párbeszédekre épít, és nem célja humort vinni oda, ahol nincs, csak hogy hollywoodiasan megkönnyíthesse a befogadást.
Más kérdés, hogy így csak egy érdekes, kicsit depressziós hangulatú regényt kapunk a kezünkbe, ami – kicsit hiteltelenül ugyan, olyan „magam sem tudom, ezen csak röhögjek-e formán”, de – felvillant néhány érdekességet a vállalatok, a fogyasztói társadalom és a „komoly üzletemberek” életéből, bemutat egy életstílust és egy emberformát, de átütő hatást nem ér el.
Walter Kirn: Egek ura
Nyitott Könyvműhely, 2010
