Magazin Papírfény

Csak divat? – Suzanne Collins: Az Éhezők Viadala trilógia

hunger_games_catching_fire

hunger_games_catching_fireA médiában az új jelszó az, hogy „A nézettségért mindent”. Egyre erősebb ingerek kellenek, egyre extrémebb témákhoz nyúlnak a tévéműsorok, a valóságshowk, egyre kijjebb toljuk a határokat. Hamarosan elkövetkezhet az az idő, amikor élő egyenesben mutatnak gyilkosságokat – sőt, akár showt is szerveznek köré… Az éhezők viadalának világában, Panemen ez az idő már elérkezett.

Már évtizedekkel ezelőtt születtek olyan novellák, könyvek, filmek, amik a valóságshow-szerű műsorokat gondolták végig véres formában. Akkoriban ez a tévés műfaj még csak „a hanyatló Nyugat ópiuma” volt – de sokan érezték úgy már akkor is, hogy a tévé egyre durvább dolgokat mutat, és hogy ennek az lesz a vége, hogy embervadászatokat láthatunk élőben. A sci-fi írók tehát már régen ráugrottak a témára – a nyolcvanas évekből jó példa A menekülő ember, Stephen King regénye és a belőle készült film (Schwarzenegger főszereplésével), de a nem kevésbé híres Battle Royale is másfél évtizedes lesz lassan – és akkor még nem beszéltünk a kevésbé ismert alkotásokról. Suzanne Collins ezt a hosszú sort növeli Az éhezők viadalával.

Az ötlet tehát nem túl eredeti – igyekszik ugyan csavarni rajta egyet azzal, hogy egy posztapokaliptikus világba helyezi a történetet, ahol a „kenyeret és cirkuszt” módszerével próbálja visszatartani a lázadástól a 12 munkáskörzet lakóit az uralkodó elit. A 12 körzet mindegyikében más-más munka folyik. Az egyikben bányászat, a másikban mezőgazdaság, a harmadikban halászat stb.,  de egyvalamiben közösek: mindegyiket szipolyozzák valamilyen módon. Ráadásul egy régi lázadás „büntetéseképpen” évről évre kisorsolnak minden körzetből két gyereket, akiknek életre-halálra meg kell küzdeni az Éhezők Viadalán – abban a valóságshowban, amit mindenkinek kötelezően néznie kell.

azehezokviadalaA média tehát a szórakoztatás mellett az elnyomás eszköze is lesz. Ez sem éppen teljesen új gondolat – de Suzanne Collins nem is szándékozott egy világot megrengetően újszerű regényt letenni az asztalra. Az innen-onnan összecsipegetett (lopkodott) ötletekből, motívumokból álló ifjúsági sorozatok azonban igen-igen sikeresek tudnak lenni manapság (elég csak Harry Potterre, vagy a csillogó vámpíros könyvekre gondolnunk). Ezt a hullámot sikerült kitűnő érzékkel meglovagolnia az írónőnek: és trilógiája a mai ifjúsági sorozatok világában kifejezetten a jobbak közé tartozik, ráadásul zajos rajongást keltett a fogékony fiatalokban. Ebben természetesen szerepe lehet a fent felvázolt meglehetősen izgalmas (és a realityken meg sci-fiken felnőttek számára megnyugtatóan ismerős) témának is – de mindez még kevés lenne a romantikus szál nélkül.

Tizenéves korban az embert folyamatosan foglalkoztatja a másik nem, és nagyon könnyen azonosul mindenki a vívódó, választani nem tudó, édes gyötrődéssel küszködő főhősökkel. Legyen szó szerelmes vámpírokról, vérfarkasokról, vagy a zsarnokság ellen lázadó bátor leányzókról, az ilyen témákkal csak nyerni lehet. A lázadás persze még rátesz egy lapáttal – hiszen a lelke mélyén minden tini lázadó…

Nem csoda tehát, hogy Az éhezők viadala ekkora sikert hozott – igen jól kikevert koktél ez, mindenképpen szórakoztató. Igaz, meglepően véres is, úgyhogy kérdéses lehet, mennyire „ifjúsági” regény ez, és mennyire korhatáros. De ha belegondolunk, bár a Winnetouban nem még nagyon öltek, de például az Egri csillagokban bőven folyik a vér… Igaz, jelen esetben ezeknél sokkal komorabb hangvételű műről beszélünk: posztapokaliptikus világban, egy zsarnoki diktatúra véres játékában való túlélésről szól, ahol ráadásul még az egyes részek lezárása sem éppen megnyugtató. A romantika persze ezt ellensúlyozva ad egy kis rózsaszín színezettel, de az meg annyira „tinilányosan” rózsaszín, hogy nem nagyon vehető komolyan.

Mindezek mellett, ha elfogadjuk az „ifjúsági” műfajba illőnek, szórakoztató és sok szempontból meglehetősen színvonalas olvasmány Az éhezők viadala. De azért vannak problémák és szembeszökő hiányosságok is.

Kezdjük azzal, hogy azért Collins nem ír valami fényesen. A párbeszédek még talán rendben lennének, de például a karakterek jellemének megrajzolása már sokkal kevésbé. Zavaróan sok az „üresjárat” is – és ezek oka sokszor csak az ötlettelenséggel az írásba beszüremkedő túlbonyolítás. Feltűnően sokszor van például szó az evésről. Pontosabban kajálásról, merthogy a legtöbbször így nevezi meg a táplálkozást. Világos, hogy itt fontos szerepe van az étkezéseknek – hiszen az Éhezők Viadalán részt vevők számára érthető okokból ez egy központi kérdés. Ugyanakkor amikor pár oldalanként kerül sor hosszas leírásra, hogy ki, hogyan mit eszik, ami hogyan és miként készült el, előbb-utóbb olcsó eszközzé devalválódik ez az amúgy igen kézenfekvő, de sajnos hamar unalmassá váló trükk. És ez csak egyetlen eszköz gyenge használata… Sajnos Collins nem egy virtuóz író.

Az ötlettelenség egy másik problémát is magával hoz: a trilógia három része meglehetősen hasonlít egymásra. Az első kettő szinte teljesen egyforma: van egy (a könyv léptékével mérve) rövid felvezetés, magyarázat, hogyan kerül a történetét E/1-ben mesélő főszereplőnk az Éhezők Viadalára. A második szakasz itt, az Arénában játszódik, ahol véres küzdelem folyik, és ahol hullanak a „versenyző” gyerekek, szövetségek köttetnek meg és bomlanak föl, de mindenesetre az utolsó életbenmaradóig mennek a változatos módszerű gyilkosságok, míg végül egy fricskával, egy váratlan fordulattal győz a főszereplő, Katniss Everdeen – nem az Arénában ellene küzdők, hanem a rendszer ellen. Talán meglepő, de a második rész, a Futótűz kísértetiesen hasonlít az elsőre: még csak “hangnemet” sem vált, egyszerűen megismétli az egyszer már bevált témát. A harmadik viszont (A kiválasztott) kilóg a sorból, méghozzá nem pozitív irányban. Egyrészt ez a kötet háborús tematikája teljesen félresiklott, másrészt a lezárása meglehetősen erőltetettre és sietősre sikeredett.

suzanne-collins-a-kivalasztottA fő probléma az, hogy elég jól látszik, hogy az írónő a tévében dolgozott korábban: a show-közvetítéses része a könyveknek eléggé rendben van. De amikor például politikára, a társadalom működésére, pláne háborúra kerül a sor, elképesztő a naivitás. Ez a társadalom így nem működhet, ez téveszméken alapul, ez így hülyeség – ami nem lenne baj, csak épp véresen komolyan veszi magát. Persze, lehet legyinteni, hogy ugyan, ez csak egy ifjúsági regény – de éppen ezért kellene odafigyelni arra, hogy milyen modellt (többek között milyen társadalommodellt) állít a célközönség elé.

Az éhezők viadala trilógia tehát messze nem tökéletes, bosszantó hibái vannak, és értékes irodalomnak vagy sci-finek egyáltalán nem nevezhető – de mindezek ellenére azért élvezhető, sőt izgalmas ponyvasorozat. Biztosan nem érdemes feltenni a polcra, és majd évek múltán is elő-előszedni – de akinek a keze közé kerül, az nyugodtan tehet egy próbát vele.

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com