Magazin

Normatív fiaskók – Beszélnünk kell Kevinről

A Beszélnünk kell Kevinről biztos dramaturgiai alapokon nyugvó pszichológiai hadviselése fokozatosan ássa alá az olvasói elvárások és a társadalmi normák megingathatatlannak tetsző várfalait. Megdöbbentő lélektani hitelességével, thrillerbe hajló, démonikus cselekményvezetésével és nem utolsósorban a megtörtént iskolai mészárlások gondos szövegbe ágyazásával az utóbbi évek legfelkavaróbb, s egyben legfigyelemreméltóbb kötete. 

Az amerikai származású Lionel Shriver egy eredendően szociopata kamaszfiú és a szülői terheket fenntartásokkal kezelő édesanyja ösztönös konfliktusát helyezi levélregénye középpontjába. A traumatikus anyaság és az iskolai lövöldözések kettős tabu-spiráljának letaglózó őszinteség-faktorát az írónő három szinten generálja. Egyrészt a Beszélnünk kell Kevinről a bibliai névvel (Eva) és rebellis életfilozófiával megáldott anyafigura önvallomásainak gyűjteménye, amelyek a címszereplő által elkövetett tömeggyilkosság feldolgozásának apropójából, a férjnek címezve látnak napvilágot. Másrészt a levélregény műfaja által sugallt nagyfokú személyességet az emlékezés folyamatának fragmentáltsága támogatja meg. A gyerekvállalás és –nevelés kínkeserves mozzanatai a nevelőintézeti látogatásokban és a mészárlást megélő környezet különböző támadásaiban (lincshangulattól a riporteri gerinctelenségig) megmutatkozó miért-keresést támasztják alá. Harmadrészt – s talán legerősebben tetten érhető módon – pedig Lionel Shriver még a jelentéktelennek tetsző karakterekbe is elképesztő pszichológiai hitelességgel lehel külön-külön életet.

Persze a különböző figurák egytől egyig az anya irtózatával, illetve lelkiismeretfurdalásával vívnak kisebb-nagyobb ütközetet, végeredményben azonban egy olyan kapcsolati háló kerekedik ki az emlékekből, amely számtalan szempontból láttathatja a modern világ egyik jellemző tragédiatípusát. Az édesanya fiával szemben jelentkező bizarr ellenszenve például egy szokatlan problémakörre is visszavezethető, amelynek keretében a hősnő pusztán hirtelen felindulásból áldozza fel karrierista és kozmopolita attitűdjét az anyai ösztönök oltárán; vagyis Lionel Shriver az eredendő gonoszság ellenérveként nyitva hagyja a szülői mulasztás értelmezési kapuját is. Ugyanakkor a férj-feleség konfliktus sokkal inkább az összeférhetetlen világlátásokon nyugszik, s egy olyan – hol tudatos, hol tudattalan – versenyfutásban csúcsosodik ki, amelynek lényege, hogy a társadalmi normákat maradéktalanul elfogadó férfi vagy a jóléti álcát szarkasztikus megnyilvánulásokkal feszegető asszony gyűjt-e be több győzelmet a nevelési fordulópontoknál. Az idővel négyfőssé gyarapodó családon belül e szülői csata a testvéri féltékenység esetleges veszélyével csak tovább árnyalódik. Hasonló kifinomultsággal érzékelteti az írónő az áldozatok bigott szüleinek, Kevin elkényeztetett talpnyalójának vagy éppen a nagyszülők viszonyulását a tragédiához, s egyúttal Evahoz. Utóbbiak között lelhetünk rá a regény egyik különösen érdekfeszítő mellékalakjára, az örmény népirtás traumája és háborús özvegysége elől önkéntes száműzetésbe vonuló nagymamára, aki nappalijában gyártja rendületlenül a megnyugtató közhelyeket szajkózó képeslapokat.

Lionel Shriver azonban a hibátlanul kidolgozott karakterekkel nemcsak a Beszélnünk kell Kevinről lélektani hitelességét fokozza a végletekig, hanem egyúttal meg is ágyaz az óraműpontosság szerint kifejlődő cselekménynek. A figyelemelterelő realitás-érzet – amit az írónő valóban megtörtént iskolai lövöldözések híradásaival vagy éppen a floridai szavazat-újraszámlálás és a hősnő magánéleti káoszának párhuzamával is felerősít – árnyékában ugyanis zökkenőmentesen démonizálja Kevint a fordulatokat halmozó mészárlás katarzisáig. Az eredendő gonosz kifejeződésének állomásai mind erélyesebben bukkannak elő: a dadák és bébiszitterek egyre sűrűbben adják be felmondásukat, egy kisállatnak nyoma veszik, a hugicát pedig baleset éri. Mindeközben Kevin a kamaszkori problémák tengelyébe kerül, egyre furcsábban éli ki szexualitását, s a nemi vágyak szülte értelmezési lehetőség már totális szerepzavart feltételez a címszereplő részéről.

Akárhogy is, Lionel Shrivernek egy olyan regénnyel sikerült berobbannia a köztudatba, amely nemcsak a depresszíven megélt anyaság, az iskolai lövöldözések vagy éppen a fegyverviselés feldolgozásra váró érzékeny pontjaira tapint rá, hanem az anya-gyermek kapcsolat szempontjából a Rosemary gyermeke (Ira Levin-Roman Polanski) evilági kvázi-folytatásának is tekinthető. Garantáltan megéri a bátor próbálkozásokat, csak aztán bírjuk feldolgozni a leülepedő borzalmakat.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről
Gabo Kiadó, 2010

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com