1902-ben adták ki először Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét, mely azóta egyre meghatározóbb része az irodalmon túl a filmművészetnek is. Francis Ford Coppola nagyszabású opusza, az Apokalipszis most 1979-ben készült el a regény nyomán, majd 1994-ben John Malkovich főszereplésével egy másik alkotás is. Conradnak nem ez az egyetlen műve, amely megmozgatta a filmalkotók kreativitását, Ridley Scott Párbajhősök című filmje és Andrzej Wajda Szélcsend című filmje szintén Conrad-művön alapul.
Charles Marlow hajóskapitány, aki Afrikába megy egy belga kereskedelmi társaság megbízásából. Elefántcsont rakomány szállítás és a sokat emlegetett Kurtz hazaszállítása a cél, csakhogy az utazás alatt a sötétség legmélyére kell hatolnia. „A vidék földöntúlinak tűnt. Megszoktuk, hogy a legyőzött, lebéklyózott szörnyetegnek lássuk, de itt szörnyeteg volt és szabad. Földöntúli volt, és az emberek… Nem. kétségtelenül emberi lények voltak. Ez volt, tudják, a legrosszabb az egészben, az a gyanú, hogy valóban emberi lények.” – hangzik el Marlow végtelenhosszú monológjában, melyet az események után sokkal, egy másik hajózása során mesél a legénységnek. A kikötőben várják a dagály végét, s ahogy hömpölyög Marlow története, egyre inkább elkomorul az ég. Ugyanis nem az a legnagyobb borzalom, hogy az őslakosok viselkedése merőben eltér a fehérek látszólagos kifinomultságától, hanem hogy ezek a műveltnek számító emberek mennyire nem emberien viselkednek az őslakosokkal és egymással szemben. Mintha a dzsungel sötétje teret és kendőzetlen terepet adna a gyarlóságnak és szánalmas kicsinységeknek, s lassan egyre inkább elkomorul Marlow a létezés puszta tényétől is. Hiszen nincs erkölcs, nincs szabályrendszer, nincs kapaszkodó és nincs semmi, ami a látszólag működő társadalmi rendben létező, s ami létező lehetne egy kitaszított szegleten. Ráadásul egyre közelednek Kurtz felé, aki egy mágikus személy, hangjában, melyet akarata táplál, erő rejlik. Kurtz őrült, de ez kevés, hiszen mintha mindenki más is az lenne, csupán a mérték és az őszinteség a különbség. Hogy elfedik-e azt, ami van: a borzalmat.
Conrad regénye zseniális folytonossággal bír: olyan mint egy hosszú és keserű csúszda, mely kérlelhetetlenül levisz a mélyig: sehol nincs se kiszállás, se megállás. Mondanivalója az emberi emberietlenségről pedig örökérvényű és minden korban mélyen megrázó. Nem csoda, hogy Coppola ehhez a regényhez nyúlt, amikor a vietnami hadszíntér őrületéről kívánt szólni. A másik emlegetett adaptáció, melyben John Malkovich remekel, sokkal hűségesebben ragaszkodik a konkrét történeti elemekhez, nem kapcsolja össze másfajta aktualitásokkal, másfajta emberietlen emberi dolgokkal, mégis kevesebb erővel bír, mint az Apokalipszis most című filmverzió, melyben Coppola nem csupán elmesél, hanem végső mélységekbe taszít, ahogy egykor Conrad tette, s teszi ma is olvasóival.
A kiadás az Alinea Kiadó egy hálás sorozatának része, mely könnyed papírkönyvet csinált a súlyos írásból. Küllemre kifejezetten szimpatikus, szeretem kézbe fogni, táskába, zsebbe csúsztatni, viszont a többször előforduló betűhiba szintű elírások zavaróak, ami nélkül pedig csak dicsérni tudnám a kiadást és a sorozatot.
Joseph Conrad: A sötétség mélyén
Alinea Kiadó, 2011
