Tarsem Singh nevét ma már senkinek sem kell bemutatni, legalábbis azoknak bizonyosan nem, akik minimális érdeklődéssel vannak a mai mozgókép iránt. Az indiai származású alkotó 2000-ben debütált a mozivásznon A sejt című munkájával, ezt követte 2006-ban a Zuhanás, és 2011-ben a Halhatatlanok, amely filmek minden elemükben az alkotó kimeríthetetlen kreativitását, rendkívüli vizualitását, egyéniségét és – halkan mondom – szerzői látásmódját hirdették.
Legújabb filmjével a Hófehérke-adaptációk népes sorát bővíti és egyben egy újabb szomorú lépést tesz a hollywoodi normakövetés irányába. Korábbi műveinek mindegyikét markáns kompozíciók és festői képek tették összetéveszthetetlenül sajátossá. Az alkotó ugyanis a videoklippek és reklámfilmek mezejéről érkezett, amit a kortárs művészek és műalkotásaik szellemiségével töltött fel és alakított át igazán hatásossá. Ez a hagyaték egyértelműen megjelenik mozifilmjeiben is. Az említett örökség egyik legfontosabb eleme az önállóság és a kreatív szabadság volt, amely immáron ellenállás nélkül hajtott fejet a tömegfilm jólismert kliséi előtt.
A történet mindenki számára ismerős így nem vesztegetném az időt, felesleges szócséplésre. Ami fontos lehet, az az apró változtatásokból születő eltérések. A Grimm testvérek klasszikus meséjében aligha találunk például harcos hercegnőket és ügyetlen hercegeket, ezzel szemben Tarsem filmjében a kis Hófehérke (Lily Collins) sokkal inkább hasonlít Lara Croftra, mint egy ártatlan szűzlányra, a herceg (Armie Hammer) pedig minden igyekezete ellenére végeredményben töketlen marad, akivel néhány „óriás törpe” is könnyűszerrel elbánik. A gonosz mostoha – akit a még mindig elbűvölő Julia Roberts alakít – sem annyira sátáni, mint azt várnánk, sőt néha ármánykodásai ellenére is közelebb áll hozzánk, mint a kis csupaszív „Hópihe”. A karakterek változásai a műfajt sem kímélték, így a fantasy világát néhány igazán extrém akciójelenet bolygatja fel, a vígjátéki szálat pedig a szövegkönyv modern átdolgozása teszi 2012-ben is fogyaszthatóvá.
Humoros, vidám és látványos film született, de a rendező korábbi szerzeményeihez aligha köthető ez a mű. Egyedül Eiko Ishioka a kosztümök tervezője kaphat tőlem őszinte dicséretet, aki mint mindig, most is káprázatos ruhakölteményekkel teremtett varázslatos atmoszférát. Barátnővel, gyerekkel vagy nagymamival érdemes beülni erre a filmre, de művészi igényeikent jobban tesszük, ha otthon felejtjük.
