Amikor az ember egy szuperhősös képregényfilmre ül be a moziba, nem árt, ha kikapcsolja az agyát, vagy legalábbis előveszi gyermeki énjét, aki a látványos csatákat szerette, szuperképességekről álmodott, és nem izgatta magát olyan „felnőtt” dolgokon, mint a párbeszédek színvonala, a többdimenziós karakterdomborítás vagy a logika. Az utóbbi években feltűnt néhány kifejezetten felnőtteknek szóló és bizonyos érettséget igénylő film is a műfajban – a Thor azonban nem tartozik ezek közé.
A sötét, északi mitológiáról nem sokat tud az átlagos mozinéző. Thor, Odin és Loki neve nem sokat mond egy mai, Skandináviától távol élő embernek. Szerencsére ez nem probléma: Hollywood úgyis időről időre kifacsarja egy-egy kultúrkör mondavilágát. Tavaly a görög regéket nyomokban tartalmazó művek jöttek (például a Titánok harca meg a Villámtolvaj) , idén a vikingek istenei zúznak 3D-ben. Valószínűleg ennek a Thornak nem sok köze van a 2000 évvel ezelőtti Thorhoz; bár ez is szereti a villámokat, meg van egy nagy kalapácsa – de hát ez úgyis a Marvel univerzuma, és szerencsére egy viszonylag hosszúra nyúló, és látványos felvezetőben ledarálják nekünk, amit tudnunk kell.
Asgard természetfelettien szép városában laknak az istenek, uralkodójuk Odin, a trónörökös pedig két fia, a ravasz Loki és vad, kalapácsos mennydörgésisten, Thor közül az utóbbi. Ez aztán meg is adja az alapját a konfliktusnak; fivére ármánykodásának köszönhetően Thor a mai Földön köt ki, száműzve, isteni erejétől megfosztva.
Ez a része lehetne a legérdekesebb a filmnek: ahogy a viking isten megtalálja helyét a világunkban. Sajnos néhány ígéretes poénon és mozzanaton túl nem sokat sikerül kihozni belőle. Thort egy asztrofizikus-társaság pátyolgatja, Natalie Portman vezetésével, akivel természetesen egymásba szeretnek. Közben bekavar a képbe a Marvel-képregények S.H.I.E.L.D-ügynöksége is – sajnos tőlük is csak néhány poénra (és, a már megszokott, stáblista utáni pluszjelenetre) futja, igazán komoly izgalmakat, feszültséget egyáltalán nem sikerül megteremteni a filmben. Lokinak van néhány húzása, ami meglepheti a nézőt – de ezt ellensúlyozza, hogy minden más előre látható.
A történet tehát elég vánnyadt, a karakterek nemkülönben – van például néhány mennybéli barátja Thornak, de szánalmasan jellegtelen alakok, annak ellenére (vagy pont azért), mert látszik rajtuk, milyen erőltetetten próbálnak tipikus fantasy-sablonokat megtestesíteni. Nem csoda, hogy a színészek sem erőltették meg magukat: Chris Hemsworth a hasizmait villogtatja, Natalie Portman a szempilláit rebegteti, Tom Hiddleston (Loki) gonoszan, Anthony Hopkins pedig félszeműen néz.
Szerencsére van pár dolog azért, ami feldobja a filmet. Azt például a Vasember óta tudjuk, hogy az üdítő humor nagyon sokat számít – ebből a Thorban sincs hiány. A maga kiszámítható módján izgalmas is, van pár látványos csihi-puhi – bár hozzá kell tenni, a 3D-s trükkök néhol meglehetősen botladoznak. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy a már emlegetett Titánok harcához hasonlóan utólag lett háromdimenziósra konvertálva, ez a technika pedig egyszerűen nem mérhető ahhoz, mint amikor eleve 3D-sre forgatják a filmet, mint például az Avatárt.
A Thor tehát sok szempontból gyengélkedő, tipikus képregényfilm. Láttuk már sok jobbat, de a hasonló kaliberű blockbusterek között jópár siralmasabb is akad. Egy laza szórakozásra elég töltet van benne – de a végefőcím után jobb, ha gyorsan elfelejtjük; nehogy ez ragadjon meg bennünk a skandináv mitológiából…
