Kritika

Ötös – X-Men: Az elsők

x-men1Nincs könnyű dolga egy sorozat ötödik részének, ha annak idején az első rész teremtette meg a modern képregényfilmet – súlyos teher, és csak nehezíti, hogy azóta már felül is múlták mások. Matthew Vaughn rendezőnek pedig még a sorozatok átkát is ki kellett cseleznie: hogy nehéz sokadszor is újramesélni ugyanazt az alapkonfliktust.

Amikor az X-Men sorozat elkezdődött, még a modern mozis idők hajnalán, megújította a szuperhős- vagy képregényfilm műfaját. Az X-Men mutatta meg, hogy ezt a fajta történetet is komolyan lehet venni. Azóta persze már másik film a mérce: minden szuperhős-filmet az etalonhoz, A sötét lovaghoz kell hasonlítanunk, és mivel A sötét lovag úgy emelkedik ki a műfaji filmek közül, mint egy ismeretlen mágia alkotta, komor, égig érő torony, a kérdés igazából minden esetben így hangzik: mennyivel marad le tőle éppen ez a film? És mennyivel marad le a műfajteremtő első résztől?

Az ötödik X-Men nem sokkal marad le. Ugyanúgy a deheroizált szereplők belső döntései és egymás közötti, nagyon emberi összeütközései adják a lényeget, csak mesésebb, kevésbé felnőtt, és sokkal kevésbé sötét módon. Az írók szerencsésen megtartották az alapul szolgáló képregény összetett karakterfejlődési és történetbonyolító szálait, ez a kidolgozottság azonban fenyegeti is egyben a filmet, hiszen túlságosan is ismerős konfliktus körül bonyolódik. A társadalmat elfogadó, kooperatív, emberbarát, reformista Xavier professzornak van igaza, vagy a kívülálló, harcias, gyűlölködő, forradalmár Magnetónak? Bízhat-e a kisebbség a többségi társadalomban (végig ez volt az a való világbeli téma, amit az X-Men képregénysorozat kezelni próbált), vagy az erő mindig el fogja nyomni a kisebbséget? Végül is sem az arisztokrata Xavier, sem a tetovált sorszámot viselő Erik/Magneto nem tud újat mondani.

Két dolog menti meg a filmet. Az egyik, hogy eredettörténet, tehát jól indokolt joga van újramesélni az egész alapkonfliktust. Az összeütközést a névazonosság ellenére mégiscsak más szereplők játsszák le. Az ifjú Xavier és Erik szerepében James McAvoy és Michael Fassbender telitalálat: Charles Xavier kissé idegesítően fölényes, Erik Lensherr pedig még majdnem ártatlan, de már látszik, mivé fognak fejlődni: előbbiben ott a bölcsesség, utóbbiban pedig a düh.

x_men_2

A másik a történelmi kontextus adta új stílus. Oké, az ifjú mutánsok öltözködése kissé túl modern, de amúgy a hatvanas évek hangulata stimmel. A fenyegető nukleáris apokalipszis, és a Jó és a Rossz birodalmának mindent átható, őszintén hitt háborúja ott van a képkockákon. Hihető és érthető, hogy a mutánsok hidegháborúja a valódi hidegháború alatt kezdődött, a pszichózis mindent áthat.

A film többi erényeivel (például a kreatív látvánnyal, ami mindig is az X-Men sorozat egyik erőssége volt) együtt olyan képregényfilmet kaptunk, ami egyedül Christopher Nolan alkotásaihoz képest marad alul, egyébként magasan a műfaj egyik legjobbja. Megérdemli a kritikai és közönségsikert (IMDb: 8,1, Rotten Tomatoes: 84%). Majdnem tökéletes darab az X-Men sorozaton belül, majdnem felülmúlja még az eredetieket is…

…egyedül Wolverine/Farkas hiányzik nekem. Az ő egoizmusa színt visz az elvek háborújába. Hiába a nagy hatalmú és messzire látó mutánsok világfordító harca, persze, hogy még az ötös filmben is az ő cameo egysorosa a legemlékezetesebb.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com