Maïwenn (Polisse) Cannes-ban is versenyző filmje egy klasszikus se veled, se nélküled kapcsolat tíz évét mutatja be. Emanuelle Bercot alakítása végig bitang erős; nem rajta múlik, hogy Az én szerelmem kissé egyenetlen alkotás.
Az én szerelmem olyan hullámzó mű, mint a kapcsolat, amelyet bemutat. Tony (Emmanuelle Bercot) és Giorgio (Vincent Cassel) néha megunják egymást, máskor nagyon intenzív és prosperáló a viszonyuk. Számtalan feszült és izgalmas jelenet dicséri a rendezőt, Maïwennt, az egységes színvonal mégis hiányzik, a mondanivaló valahogy mégsem akar kikerekedni. A bő kétórás játékidő alatt, amíg kettejük párkapcsolati drámáját követjük, legfeljebb annyit tudhatunk meg biztosan, hogy ők ketten örökké összetartoznak, és ez nem csak a közös gyerek miatt van így; a film hangsúlyai viszont nem világosak.
Gyanítható, hogy az alkotók a szerelem természetéről kívántak állítani valamit – ezzel kapcsolatban el is hangzik néhány fontos és érdekes kijelentés, bár ezek nagyrészt a film második felébe szorulnak. Figyelemre méltó például a házasság egyik mélypontján Tony vádja: valójában semmit nem tud Giorgióról. Remélhetőleg nem véletlen összefüggés, hogy nézőként is ekkortájt lesz zavaró: alig ismerjük a főszereplőket. Innentől magasabb sebességre kapcsol a film, több olyan határhelyzetet teremt, ahol végre megismerszik Tony és Giorgio valódi jelleme – egyikük javíthatatlan hangulatember, másikuk családosan sem tud szabadulni felelőtlenségétől, sem múltjának szereplőitől. Hasonlóan találó, amikor Giorgio a film egy másik pontján azzal vág vissza, hogy Tony ugyanazért hagyja őt el, amiért annak idején kiválasztotta. A sok különköltözés, elválás, balhé ellenére valami mégis összetartja a párt – hogy mi ez a je ne sais quoi, arra nem kapunk egyértelmű választ, de ez nem is támaszt bennünk hiányérzetet. Elég magyarázatot nyújtanak a film boldog pillanatai, az önfeledt mókázások vagy a szenvedélyes szeretkezések.
Az én szerelmem Maïwenn állandó együttműködő partnereivel készült: a színésznőként is aktív Maïwenn, a főszerepet alakító, egyébként rendező Emmanuelle Bercot vagy az egyik fontos mellékszereplő, Isild Le Besco (Maïwenn húga) sokszor felbukkantak már egymás filmjeiben. Így az egyhangúbb részeknél felmerülhet a belterjesség vádja – talán mindez csak hármuknak igazán érdekes. Ám ezeken is átsegít a fantasztikus Emmanuelle Bercot, aki végigsírja a filmet, a szünetekben pedig hisztérikusan nevet; hatalmas alakítást nyújt, jól megérdemelten kapta meg Cannes-ban (Rooney Marával megosztva) a legjobb színésznő díját. Mellette kissé megkopottnak hat Vincent Cassel – de mivel a történet Tony figuráját állítja középpontba (az ő testi-lelki lábadozása adja a kerettörténetet), ez a tényező legfeljebb esztétikai szempontból kifogásolható.
