Kritika

Mesélj nekem – Felhőatlasz

FelhőatlaszA Felhőatlasz mese, remek példány, lenyűgöző példány. Ámulatba ejtő részletekig kidolgozott darab. Meg fogod nézni másodszor, és ott fog járni az eszedben egész nap. Csak be ne ülj egy szinkronos vetítésre.

A Felhőatlasz Lana és Andy Wachowski (Mátrix) és Tom Tykwer (Parfüm, A lé meg a Lola) ambíciózus vállalkozása. Az óriási kísérlet, minden idők egyik legdrágább független filmje négy éven át készült európai-amerikai együttműködésben. David Mitchell nagysikerű regényének adaptációjaként hat külön történetszálat és valamennyiben visszatérő szereplőket mozgat évszázadokkal eltérő korokban.

A három rendező ambíciója révbe ért, a film lenyűgöző lett. Nem csak a mérete miatt, bár az sem mindennapi, hanem a kidolgozottság, a vizualitás, az összefonódó szálak öröme és a mese őszintesége miatt is. Nézd a cselekményt: erőfeszítés nélkül vezeti egymásba a történeteket és radikálisan eltérő hangulatú szálakat mozgat zökkenő nélkül. (A hat sztori másképpen is előnyére válik a filmnek: néha közelíteni látszik annak a veszélye, hogy egy jelenet befullad, de ilyenkor a film egyszerűen síkot vált, és már ott sem vagy.) Nézd a látványt: a film nem csak nagyon szépen fényképezett, hanem egyenesen zseniális a díszlet, kosztümök és makeup terén; a színészek különböző korú és fajtájú (és olykor nemű) karaktereket alakítanak a hat sztoriban, és szinte hihetetlen, micsoda munkát végeztek velük. A stáblista alatt igen szórakoztató felismerni az egyes szerepeket. Maguk a színészek pedig – Tom Hanks, Hugo Weaving, Halle Berry, Susan Sarandon, Hugh Grant, Doona Bae – úgyszintén igen jók. És nézd a zenét. Micsoda zene!

A Felhőatlasz persze nem hibátlan. Túl sok szereplőt mozgat ahhoz, hogy érzelmileg fontossá váljon a sorsuk, nincs idő megismerni őket. Az egyes sztorik gyakran fejlődnek sablonossá; az a gyanúm, önállóan egyik se lenne kiemelkedő film. A legnagyobb hiba pedig a magyar szinkron; elhiszem, hogy nagynevű hazai színészek a tudásuk javát beleadták, de az ő egyéni teljesítményük nem segít azon, hogy a magyar hang, mint általában, színpadias, idegen a film hangulatától és durván tönkreteszi a jeleneteket. Ne nézd meg szinkronnal. Ne nézd meg szinkronnal!

Ezek után: mi legyen akkor a Felhőatlasszal?

Felhőatlasz

Néhány barátom meg volt győződve az előzetes alapján, hogy a Felhőatlasz egy gigantikus blöff (mint ahogyan én meg voltam győződve arról, hogy remek lesz): hogy mélynek látszik, pedig sekély, mesterségesen komplikálja magát, pedig valójában egyszerű. Ezt a felfogást nevezem Avatar-szindrómának.

Az Avatar- (és Felhőatlasz-) szindróma elutasítja a mesésen egyszerű történet létjogosultságát egy komoly filmben és méltóságán alulinak tartja a hatáskeltő manipulációt. „Túl egyszerű. Szemfényvesztés.” Régen talán Iliász-szindrómának nevezték volna. Pedig a hatáskeltés minden műben jelen van, csak kifinomultság kérdése, hogy tolakodónak érezzük-e – a mese pedig mindaddig jogos, amíg őszinte marad. Innentől a kérdés a néző ízlésének és lelki alkatának kérdésévé válik: valaki szeret Avatart és Felhőatlaszt nézni, másvalaki pedig nem.

A Felhőatlasz mese. És őszinte. Ki is mondják: egy öregember kezdi a tűz mellett. Engedtessék meg, hogy meséljenek nekem.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com