Fekete Ibolya ritkán alkot, de műveiben akkor nem vonja ki magát a történelemből. 14 év után jelent meg ismét nagyjátékfilmmel, 20. századi családi tablójára azonban megérte várni. Básti Juli, Ónodi Eszter és Danuta Szaflarska több mint száz évet felölelő történetében megjelennek ugyan a hazai és a világtörténelem eseményei, azon mégis átüt a szülők karaktere. Egy film az anyáról, aki futóbolondként 27-szer költözött.
Különösen vicces film Fekete Ibolya legújabb alkotása. Különös, mert – idehaza főleg – nem szoktuk meg, hogy az évszázados siralmak, Trianon, háborúk, diktatúrák lehetnek háttér is, nem feltétlenül főszereplő. Ahogy általában minden családban. Mert az élet mindenhol zajlik, ugyanakkor a kormányok és érák, zsidótörvények és kitelepítések mind inkább csak keretet adnak annak, hogy felnövünk, családunk lesz, fotózkodunk a Margitszigeten, vagy hogy öregkorunkra elfelejtjük, milyen évszak is van éppen. Bármennyire is meghatározó a történelmi kor, amiben élünk, az igazán fontos mégis inkább személytől személyig terjed. „Jegyezd meg, fiam: sütőpor nélkül nem lehet nekimenni a háborúnak!” – mondja az öregkori demenciában szenvedő főszereplő a 21. században. De mégis milyen igaza van. Sütőpor igen, háború nem.
Gardó Berta (Ónodi Eszter / Danuta Szaflarska) a neve annak a karakternek, akit a rendező édesanyja inspirált, sőt mi több, őt hivatott vászonra vinni. Az anyát, aki életében 27-szer költözött, utolsónál 92 éves volt, komoly mentális zavarok miatt lánya közelébe ment. Így kezdődik a film. Innen indulnak a visszatekintések a főszereplő nagyszülei (vagyis a rendező dédszülei) korába, hogy aztán Trianonban elcsatolt Partiumból Debrecenen, Budapesten, Tatabányán és még ki tudja hány helyszínen keresztül mindenféle (eszme)történelmi viharok közepette elérkezzünk a jelenhez. Hogy mi volt az oka az állandó költözésnek? Leginkább nem beleállni az állandó hatalom okozta konfliktusokba, elnyomó rendszerek packázásaiba, hanem magunk tempójában és szabályai szerint élni családi és baráti körben. Merni kicsinek lenni.
Igen, valójában ezt mondja ez a film, és innentől mindenki eldöntheti, hogy ez jó vagy éppen rossz tulajdonság. Talán ez a legnagyobb különbség az Anyám… és más sokgenerációs családi tabló között. Fekete Ibolya történelmi kontextusban az emberre fókuszál, és ebből a szempontból valamennyire folytatja a Bolse vita és a Chico által megkezdett utat. Könnyedebb módon, bárcsak látszólag az. Amikor minden ember megmondaná, akkor hallgatni a legnehezebb. Gardó Berta következetesen hallgatott.
A filmben minden hányattatottság mellett azért mégis utat tör magának a humor, ami elsősorban a szülői karaktereknek és az őket játszó színészeknek köszönhető. Amíg a fiatal anyát alakító Ónodi Eszter inkább a felelősségteljes, a családot egyben tartani akaró nő képét mutatja, addig az idős korára ismét gyermekivé váló nő karaktere Danuta Szaflarskában némi légies könnyedséget hoz magával. Amúgy a két hölgy hordoz némi hasonlóságot: a lengyel színésznő kereken 100 évesen is rendre színpadra lép hazájában, és elemében volt a keddi díszbemutatón is.
„Ahogy felesége kérte: Lajos kimaradt a történelemből.”
Az Anyám és más futóbolondok a családból jó példája annak, hogy nem ördögtől való, senkit nem érdeklő cselekedet családi történeteket közkinccsé tenni, művészi alkotássá emelni. Mi lehetett a rendező szándéka? Valószínűleg elsősorban emlékezés szüleire, ugyanakkor a családi sarokpontok bemutatásában tágabb nézőpontra merészkedhettek az alkotók és a nézők is. Gáspár Tibor apai karaktere pedig még az anyánál is vaskosabban jön át a vásznon; Barkó Lajosról tényleg tudjuk feltételezni, hogy ember maradt a legnehezebb időkben is. Ahogy felesége kérte: Lajos kimaradt a történelemből.
Könnyen, szívesen idézhető mozi ez, tele szállóige gyanús mondattal, azonban ezek sajnos nem fognak felszínre törni. Mert noha nemcsak történelmi eposzok kedvelői fogják értékelni Fekete Ibolya legújabb filmjét, közönségkedvenc nem tud lenni. Pedig igazán megérdemelné.
