Ben Affleck harmadik nagyjátékfilmes rendezésére elhagyta a komfortzónáját jelentő Bostont, de a formája a régi maradt: a Hideg nyomon és a Tolvajok városa után újabb átlagon felüli alkotást készített Az Argo-akcióval. Ez nem (csak) az átlagszínvonal alacsonyságát mutatja, hanem annak is tanúbizonysága, hogy Affleck valóban tisztességes mesterember, és nem a szerencsének köszönheti eddigi filmkészítői sikereit. Nem talál fel semmi újat, de a sémákat, amiket használ, azokat csúcsra járatja. Ezért olyan jó nézni az Argót is.
A hetvenes évek legvégén, Khomeini ajatollah hatalomra kerülésével véres megtorlások vették kezdetüket Iránban az előző rezsim kollaboránsai és a rezsimet támogató Egyesült Államok ellen. A forradalomban a síiták az amerikai nagykövetséget is megostromolták, az ott dolgozókat pedig túszul ejtették. Hat embernek azonban sikerül a támadás zűrzavarában megszöknie, és a kanadai nagykövetségen találnak menedéket. A CIA, hogy az egyik karaktert idézzem, a „legjobb rossz tervet” választva elküldi annak kiötlőjét, Tony Mendez (Affleck) kivonási specialistát Iránba, hogy az amerikaiakat kanadai filmstábnak álcázva kihozza őket az országból. A fedősztorinak azonban teljesen hitelesnek kell lennie, így Hollywoodban tényleg elkezdődik egy film előkészítése, ami bejuttathatja Tony-t Iránba. Természetesen igaz történet alapján.
A színészből rendezővé avanzsált sztár szülővárosa mellett a bűnügyi tematikát is elhagyja, és biztos kézzel egy lebilincselő túszdrámát varázsol elénk. A vizuálisan storyboardra hajazó, gyors történelemlecke után bele is csapunk az események sűrűjébe, és onnantól már nem is enged el a film. Az amerikai nagykövetség ostromát bemutató nyitójelenetben rögtön pattanásig feszülnek az indulatok. Kántáló, felháborodott irániak tömege néz szembe egy maroknyi bürokratával és titkárnővel. A gyors tempó és a kézikamerás felvételek rendkívül valóságossá teszik az egészet, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Valakinek talán még Az algíri csata is eszébe fog jutni. Ez a feszültség, a kitörésre váró erőszak érzete minden későbbi iráni jelenetben megmarad. Végigizguljuk a filmet, mert a fenyegetettség légköre mindig ott van a levegőben, soha nem tudhatjuk, mi fog történni. De még ha sejtjük is, akkor is túlságosan lefoglal minket a szorítás a karaktereknek.
A film ezt a kemény „valóságot” ütközteti az álomgyár káromkodó producerekből, fontoskodó lóti-futikból, nagy partikból és nagy hazugságokból álló könnyedebb világával. Az önironikus fricskák és klisék remek komikus ellenpontként hatnak, hagyják fellélegezni a nézőt, John Goodman és Alan Arkin pedig brillíroznak a maszkmester és a producer szerepeiben. A két világ elkülönítése olyan éles, hogy ha akarjuk, tekinthetjük nagyon óvatos kritikának is Hollywood felé, aki saját kis játékaival elfoglalva magát nem nagyon vesz tudomást a nagyvilág dolgairól. Az Affleck saját rendezői pozíciójára való reflektálást az önmaga alakította karakterrel pedig már megemlíteni is csak halkan merem, annyira egyértelmű.
Bár a rendkívül feszes és pontos forgatókönyv megírásában Affleck ezúttal nem vett részt, a dicséret Chris Terriót illeti, de megtalálhatjuk benne a rendező előző filmjeire (beleértve a Good Will Huntingot is) jellemző többdimenziós, lélektanilag jól kidolgozott karaktereket, amik eddig is kiemelték a filmjeit a mezőnyből. Ehhez kapcsolódva a morális választás szintén visszatérő téma. A politikai és erkölcsi állásfoglalást pedig ravaszul elkeni a film egyrészt azzal, hogy mindkét felet sárosnak mutatja valamiben (amerikaiak az olajérdekeikkel a bürokráciával és a hírhedt türelmetlenségükkel, ill. a síiták gyűlölködő fanatikusa), másrészt pedig egy olyan humánus üzenetet közvetít, ami az erőszakmentes, de hatékony problémamegoldást hirdeti. Tehát az emberi drámát helyezi középpontba, és nem a politikát.
De azért a konfliktus megoldását, és azt a diszkréten belógó amerikai zászlót látva nem lesz kétségünk afelől, hogy Ben Affleck szereti Amerikát. Ennyi propagandát viszont még az erre érzékenyek is le tudnak nyelni, főleg, ha ilyen szórakoztatóan van tálalva. (Az ellenpéldát lásd Csatahajó címszó alatt.)
Itt vannak tehát Rodrigo Prieto (Biutiful, 21 Gramm) remek képei, Terrio állandó feszültségben tartó forgatókönyve és Affleck finom karakterrajza, de a végeredmény nem lenne az, ami, a korszak (és maguk az események) fantasztikusan részletes megidézése nélkül. A kockás pamutzakók, barkók, teknőckeretes szemüvegek, a Warner Bros. logó korabelire cserélése, az archív felvételek, amiket a tévékben látunk, mind fokozzák az élményt. Utoljára pont az ugyanebben a korszakban játszódó Válogatott gyilkosok kapcsán áradoztam erről, de az Argo még McKendry filmjénél is precízebb. A stáblista alatt további archívokat, fotókat, igazolványképeket láthatunk, párba állítva a film képkockáival, büszkén hirdetve, hogy mennyi energiát fektettek a hiteles ábrázolásba.
A lőporos hordóként izzó Argo igazi székbeszögezős moziélményt kínál, témájának és kivitelezésének köszönhetően pedig valószínűleg az Akadémia is meg fog emlékezni érdemeiről, amikor Oscar-jelöléseit osztogatja. Már akinek számít az ilyesmi. Egy biztos: Ben Affleck a kamera mögött továbbra is bombaformában van. Várom a következőt.
