Legutóbb Hieronimus Bosch megfestett rémálmaival, most a Tolkien-univerzumból elszabadult lények ellen harcol Pokolfajzat. Ezúttal, a Hellboy 2 – Az Aranyhadseregben – ahogy azt már jó elõre beharangozták – föltűnik oldalán néhány pillanatra Kamarás Iván s egy jelenet erejéig Oroszlán Szonja is.
Kétségtelenül nézhető film, mégis hiányzik belőle a frissesség. Guillermo del Toro olyan filmet forgatott, mintha lenne valami szabálykönyv vagy íratlan szabályrendszer, amely meghatározná, hogyan kell képregényfilmet forgatni. Pedig pont ebben a műfajban – ahogy azt Christopher Nolan bebizonyította – lehetne valami újat mutatni.
Kétségtelenül pörgős film a Pokolfajzat második része. Agresszív lényecskék rohanják le a gyanútlan sznobokat egy aukción, miközben a száz éve talált huszonötezer éves Willendorfi Vénusz hatalmasra nagyított mására licitálnak. Kék és Piros részegen szerelmes dalokat énekelnek, talán éppen az OSZK térképtárában. Felbolydul egy egész domboldal, négyen küzdenek hetvenszer hetven ellenfél ellen. Mégis döbbenten tapasztaltam, hogy ásítani kezdek.
Bevallhatom mindezek után, engem az előző rész sem győzött meg. Mintha az Angel-féle Wolfram&Hart ügyvédi iroda és az X-Men mutánsainak babérjaira törtek volna, amitől kicsit izgága lett az a film. Ez is. Pedig most láthatóan apait, anyait beleadtak. A kidolgozással nem is volt semmi probléma. Különösen látványos volt például a bábokkal újragondolt tünde-történet, vagy az aprólékosan felépített trollpiac.
Ráadásul ezúttal újabb univerzum meghódítására vállalkozott a stáb. A végsőkig kizsigerelt, s a jelentéséből teljesen kiforgatott A Gyűrűk Ura epikus lendületét irigyelhették el, amikor a szereplők közé választották a kegyvesztett, elkeseredett Nuada herceget. Alakját mindazonáltal jobban kidolgozhatták volna.
Persze nem lehet elvitatni a filmtől, hogy a folyamatos filmtörténeti utalásokból felépített iróniája mûködik. Mintha a Pokolfajzat filmkritikusként leülne egy számítógép elé, hogy sebtibe’ jegyzeteket fűzzön a jelentősebb műfaji filmekhez. Csak hát közben kocsiról kocsira ugrált, apró szörnyecskékkel és hatalmas trollokkal küzdött. A pontosításra sosem maradt ideje: állandóan pörgött a filmmel.
Hiszen szép-szép, hogy pörög a film, de egy idő után nem marad belőle semmi más csak néhány gyors akrobata mozdulat, s ideig-óráig talán néhány szépen megkomponált részlet is, de az első kávé, vagy sör után már kevéssé emlékszünk majd rá. Egyszóval szépen lassan elporlad az egész film, valahogy úgy, mint Jean-Baptiste Grenouille a Parfüm végén. Bár távolról sem olyan költőien hátborzongatóan, s talán nem annyira nyomtalanul.
