Jussi Adler-Olsen harmadik Q-ügyosztályos könyve került filmvászonra, ezúttal a Palackposta. A film amellett, hogy pörgős, izgalmas, kellően komor, és visszaadja a skandináv krimik borús és olykor kegyetlen hangulatát; köntörfalazás nélkül világít rá a vallási fanatizmus árnyoldalaira. Bár az eredeti történetet egy-két szálon feleslegesen megváltoztatták, az alkotás azoknak is minőségi szórakozást nyújt, akikben még élénken él Carl és Assad könyvbéli nyomozása.
A skandináv krimik kedvelőinek Jussi Adler-Olsen gyakorlatilag a kettes számú Jo Nesbø, már ha kell vagy lehet egyáltalán sorrendet állítani. Míg Nesbø alkotásai Oslo legmélyebb bugyraiba viszik el az olvasót, fülledt és romlott világot mutatva be, amelyben a korrupció, a prostitúció és a drog uralja az életeket, Adler-Olsen Dánia különböző pontjain játszódó történetei változatosabban társadalomkritikusak, a könyvekben olvasható ügyek szélesebb skálát fednek le. A Q-ügyosztályos művek ezekre a legjobb példák, ahol nincs két hasonló eset. A Nyomtalanul (film) egy személyes bosszúra épül, míg a Fácángyilkosok (film) egy elborult elméjű csapat kegyetlenkedéseit mutatja be. A sorozat harmadik könyve, a Palackposta pedig a valláshoz, a hithez és Istenhez való ragaszkodást szedi darabjaira. Történetileg egyébként ez a legbrutálisabb a három közül, amit pont kevésbé ad át a film, minden másban azonban nagyon erősre sikeredett ez a feldolgozás. Úgy is mondhatnánk, hogy mostanra ért be igazán a sorozat adaptálása.
A történet ott kezdődik, hogy partra sodródik egy palackba zárt üzenet, amelyet évekkel korábban egy testvérpár egyike írt, akiket elrabolt és fogva tartott valaki. Az ügy természetesen Carl (Nikolaj Lie Kaas), Assad (Fares Fares) és Rose (Johanne Louise Schmidt) hatáskörébe esik, így a Q-ügyosztály elkezd nyomozni. Hamarosan rájönnek, hogy az elkövető egy vallási közösséghez tartozó férfi, aki valószínűleg sok-sok éve tart családokat rettegésben. Minél többet tudnak meg a múltbéli esetről, annál biztosabbak benne, hogy egy újabb testvárpár életéért is harcolniuk kell. A versenyfutás megkezdődik az idővel és a vallásos szülőkkel, akik részben Istenben való vak hitük, részben rasszista és xenofób (hiszen Assad arab) érzelmeik miatt eleinte a tiszta imádkozást a rendőri segítség elé helyezik.
Hans Petter Moland (Az eltűnés sorrendjében, Gyönyörű ország) adaptációja sok tekintetben erős nagyon, de legnagyobb erénye kétségkívül az, hogy a Carl és Assad páros emberi oldala és kapcsolatuk igazi énje mostanra állt össze igazán. A vallási és hitbeli különbségek gyönyörűen képezik le azt, ami az elrabolt gyerekek szülei és a hatóságok közé áll. A film, bár nem bánik kesztyűs kézzel a vallási fanatizmussal, nem ítéli el egyik oldalt sem: pusztán rávilágít, hogy semmi sem fekete vagy fehér. Sosem kifizetődő kiállni egy elvakult nézet mellett elzárkózva minden egyéb hozzáállás gondolatától is. Okosan és ironikusan állítja a rendező (és egyébként Adler-Olsen is) középpontba Assadot, aki amolyan hídként szolgál az Istenbe a végletekig kapaszkodó szülők és a látszólag mindentől idegenkedő és ezt lenéző Carl között. Ironikus, mert pont ő az, akit a katolikus pár eleinte a házába sem hajlandó beengedni.
Az ideológiai és hitet körbejáró érdekes és elgondolkodtató vonalon kívül a Palackposta jó ütemben építi a feszültséget, mindig képet kapunk a nyomozásról, a szülőkről és a két gyerek helyzetéről is. Izgalmasnak tehát mindenképpen izgalmas a film, még akkor is, ha hordoz magában egyfajta különleges egyhangúságot, monotonitást. Félreértés ne essék, ezt nem negatív értelemben kell venni! Inkább arról van szó, hogy olyan az alkotás, mint egy felpörgetett krimi, noha a filmet átszövő verseny az idővel motívum már a thriller műfaját idézi. Azzal azonban, hogy ennyire előtérbe kerülnek mélyebb és komolyabb témák, sokkal többet kap a néző mint egy átlagos körömlerágós másfél óra.
Arról nem is beszélve, hogy nem csak a történet karakterei, de a színészek is mostanra kaptak rá igazán a szerepükre. Egyre kiforrottabb képet kapunk mind Carlról, mind pedig Assadról, az aktuális adaptáció antagonistája, Johannes pedig a skandináv krimivilág egyik legvisszataszítóbb és legkegyetlenebb figurája, akit Az eltűnés sorrendjébenből megismert Pål Sverre Hagen vérfagyasztóan tökéletesen kapott el. És bár a könyv jóval nagyobb hangsúlyt helyez tetteinek gyomorforgató realizálására, az adaptáció is képes egy nagy szeletet átadni abból a borzalomból, amit Johannes művel éveken át.
Abba picit Moland is belefutott, hogy nem bízta rá teljesen a filmet a könyvre: több helyen változtatott a történeten, sokszor izgalmasabbá és kicsit pörgősebbé próbálta tenni, de ha valakinek nem szívügye a lapról-lapra való adaptálás, akkor ez nem fog csökkenteni az alkotás értékén. A megszokott hangulat, a komor és sötét látványvilág ezúttal talán mindennél jobban illik a filmvászonra, hiszen találóan képezi le a lelki csatát, ami egy hívő emberben tombolhat egy ilyen tragédia során. Meddig kell vakon bízni és hinni az Úrban? Mikortól árulás a történéseket két idegen rendőr (ráadásul egyikük muszlim is) kezébe helyezni? És egyáltalán, hogy állhat ki valaki a meggyőződése, a hite mellett, mikor a mérleg másik oldalán két gyermeke élete lebeg?
Ezek a végtelenül emberi vívódások és a hinni akarás motívuma fűzik át a Q-ügyosztály harmadik nyomozását, amelyben a természet, a táj vizuálisan is megjeleníti mindazt, ami a karakterekben lejátszódik. A zárójelenet helyszíne pedig egyszerűen telitalálat, amit az egyedi kameramozgás juttat a csúcsra. Feszültség, izgalom, komorság és mélyenszántó gondolatok: ez lett az idei év Adler-Olsen feldolgozása, mi pedig elégedettek vagyunk. Szerencsére a Palackpostát jó pár könyv követi még, mind más-más és különleges a maga nemében, így remélhetőleg továbbra is évente eljut egy-egy Carl és Assad nyomozás a hazai mozikba is.
